|
Megjelenik minden hónap 10 - ikén, legalább is 2 1/2 nagy nyolczadrét ívnyi tartalommal; idõnként szövegközi ábrákkal illusztrálva. |
TERMÉSZETTUDOMÁNYI K Ö Z L Ö N Y. H A V I F O L Y Ó I R A T KÖZÉRDEKÛ ISMERETEK TERJESZTÉSÉRE. |
E folyóiratot a tár- sulat tagjai az évdíj fejében kapják; nem tagok részére a Pót- füzetekkel együtt elõfizetési ára 5 forint. |
| X. KÖTET. | 1878. JANUÁR | 101-IK FÜZET. | |
SZILY KÁLMÁN
A mult nyáron egy rövid történelmi tanulmányt tettem közzé "Természettudományi mozgalmainkról az utolsó évtizedben" (Literar. Berichte aus Ungarn, 2. füz. - Budapesti Szemle, 29-ik szám). Kettõs czélom volt vele. Elõször is, meg akartam ismertetni a külfölddel, hogy e tekintetben is jobb véleménynyel legyen felõlünk, Tudományos Akadémiánk és Társulatunk buzgó törekvéseit, melyeket a természettudományok mûvelése és elterjesztése érdekében közel félszázad óta kifejtenek, valamint az eredményeket is, melyeket eddig elérniök sikerült. És másodszor, egybe akartam állítani az élet mesterének, a történetnek tanulságait magunk számára, hogy belõlök a jelenre és a legközelebbi teendõkre nézve következtetéseket vonhassunk.
Hogy az efféle idegennyelvû közlemények mily hasznosak és hazánknak mennyire tiszteletszerzõk lehetnek, világosan kitûnik a külföldi lapok elámuló hangjából, melylyel a Literar. Berichte tudósításait fogadják. Így péld. egy frankfurti lap (Das Museum) 1877. október 19-iki számában ezeket mondja: "Magyarországgal mint a velünk szomszédos állam egy oly alkatrészével, mely legalább politikailag egyenlõ súlyosat nyomó rész Ausztria német tartományaival, az európai diplomatáknak az utolsó évtized alatt meg kellett tanúlniok számot vetni. Ugyanazon idõ alatt a mi pénzügyi embereinknek is több ízben alkalmuk volt magyar pénz-szükségekkel foglalkozni. De hogy ugyanazon idõszakbeli magyar tudományosságról s legkivált a természettudományok terén is szó lehessen, azzal csakugyan nem voltunk tisztában, stb. stb." - Ez a becsületes frankfurti tehát mindekkoráig abban a hitben élt, hogy mi magyarok a politikán és pénzköltésen kivül egyéb tudománynyal nem foglalkozunk.
Egy ennél sokkal figyelemreméltóbb, mindvégig komoly hangú és Magyarország tudományossága iránt kiváló érdeklõdésrõl tanúskodó czikk jelent meg ugyane tárgyról az augsburgi "Allgemeine Zeitung" 1877 november 27-iki számában "Ungarn und die Naturwissenschaften" czim alatt. E czikk nem csupán ismerteti, hanem velõsen, valódi történetirói elme-éllel meg is bírálja természettudományi mozgalmainkat. Az egész oly érdekes és mind végig oly tanulságos, hogy méltónak itélem a szószerinti lefordításra, annyival is inkább, mert ehhez kapcsolva alkalmam nyílik magam részérõl is elmondani egy-két észrevételemet.
Az "Allgemeine Zeitung" czikke így hangzik :Tudni, hogy semmit sem tudunk, a tudás kezdete. Ezt be is vallani, azt mutatja, hogy a tudás útján már a kezdeten túl jutottunk, s hogy komoly és elhatározott szándékunk, minden nehézség daczára azon tovább is haladni.
Ezt a benyomást tette reánk a minapában egy kis füzetke [1], melyben egy magyar tudós nyiltan és õszintén bevallja, hogy hazája tudományos élete mennyire hátra van még a nyugati szomszédországoké mögött, és elszámlálja az erõfeszítéseket, melyeket tettek és még ma is tesznek, hogy a régi mulasztást helyrepótolják. Ha már minden körülmények között is érdekes az ébredezõ szellemi életet meglesni, kettõsen érdekes ennek a megfigyelése akkor, ha az ébredés inkább ébresztés, ha a szellem a bénító bilincsektõl nem belõlrõl kifelé szabadította meg magát, hanem külsõ indítás hozta a szunynyadó erõket mozgásba, ha a kérdés a körül forog: vajjon csakugyan alvót ráztak-e fel álmából, vagy talán csak holt testet indítottak galvanikus rángásra. És még sokkal nagyobb fontosságot nyer az e kérdésre adandó válasz akkor, ha oly országról van szó, mely lényeges részét képezi annak a birodalomnak, melyhez Németország a hajlam és közös törekvések kapcsán annál szorosabban csatlakozhatik, mentõl bizonyosabb most már, hogy a hajdani természetellenes politikai kapcsolatot egyik oldalról sem áhítják vissza, vagy legalább nem gondolják többé lehetségesnek. Ezek azok a szempontok, melyek bennünket arra bátorítanak, hogy ama füzetke tartalmára nyilvánosan reá utaljunk.
A magyar nyelv és irodalom a 18-ik század folyamában mind jobban és jobban elsatnyúlva és háttérbe szorúlva, a nemesi családokban a német, törvényszékeknél és politikai gyülekezetekben a latin nyelvnek engedve az elsõséget, sõt egyházban és államban, a "felforgató törekvések" bélyegével illetve, csak akkor kezdett új lendületnek indúlni, midõn - elõször is a közvéleményben - megszüntek a fenálló dolgok ellenzését olyanúl bélyegezni; midõn nemzetiségi gerjedelmek rezdültek át Európán, itt is, amott is érvényre jutva. Ha e jelenségnek a magyar földön egy bizonyos évet, egy bizonyos mûvet akarunk határ-kövül kitüzni, talán 1830-at és Horváth Endre "Árpád" czimû epikai költeményét nevezhetnõk. Ugyanekkor keletkezett a magyar tudós társaság is, melynek kitûzött feladata az volt: "a tudományok és szépmûvészetek minden nemeiben egyedül a nemzeti nyelv kimûveltetésére törekedni". E czél elérésére eszközül "a különféle nemzetek között vagy régen, vagy közelebb föltalált dolgok ismeretének honi nyelven való terjesztését" választotta.
Nem a mi feladatunk megmutatni, miként terjeszkedtek e törekvések, miként keletkezett a negyvenes évektõl fogva a magyar hirlapirodalom, miként mûködött különösen Kossuth Lajos ebben az irányban, eszméit a nyelvi mezzel, melybe öltöztette, nyelvét a tartalommal, melyet belé ültettett, közvagyonná téve. Minket itt a magyar földrõl csak a természettudományok érdekelnek, és e tekintetben bizvást kimondhatjuk, Szilyt követve, a tételt: hogy túlcsapongás volt az exact tudományokat [2] is megmagyarosítani akarni. Ezzel süketté tették a magyart a más országok nagy fölfedezõinek hirnöki szavára, némává a tudni vágyó közönség elõtt, mely figyelmesen hallgatózik oda, honnan ismerõs hangok zengenek feléje. "A fiatal tudós társaság oly akadályokat gördített ezzel a természettudományok honi elterjedésének útjába, melyeket még most sem sikerült egészen elhárítani". Érthetõvé válik ez, ha megtudjuk, hogy a magyar akadémia hiábavaló harcza a latin és görög szóformákat alkalmazó nemzetközi elnevezések ellen egész 1861-ig folytattatott, és csakis ekkor mondatott ki Szabó József felszólalására, hogy a tudományos mûnevek (nomenklatura) magyarosítása nem kivánatos.
Igaz, hogy a reactio az akadémia pusztán nyelvészkedõ mûködése ellen már meglehetõs korán bekövetkezett. Az akadémián belûl Vállas Antal már 1844-ben kivánta legalább a mathematikai és természettudományi osztályok különválasztását a többi négy osztálytól: a nyelvtudományi, történettudományi, philosophiai és törvénytudományitól, melyek az akadémia megalapítása óta mindig csak együtt szoktak ülésezni, úgy hogy minden tag minden, hozzá még oly távol esõ szaktudományi kérdésbe is beleszólhatott és, mint látszik, tényleg bele is szólt." A korlátozatlanúl tenyészõ dilettantismus hatalmasan fölburjánzott, elnyomva a különben is csak lassan fejlõdõ szaktudományosság fiatal hajtásait".
Nagyobb jelentõségû lõn az az ellenállás, mely az akadémián kívül passiv és activ módon is érvényt szerzett magának. A passiv ellenállás nyilatkozását abból látjuk, hogy az akadémia által kiadott "Tudománytár" a bölcsõtõl tiz évig tartó sorvadozása után ravatalra vánszorgott, és 1844-ben nem sajnálva és meg nem siratva elhúnyt, mivel sem olvasókra sem vevõkre nem bírt találni. Activ ellenállásnak nevezzük más társulatok alapítását, a melyek az õ czéljaikkal legalább részben az akadémia czéljaiba vágtak, s a melyek az õ boldogulásukkal annyival inkább veszedelmes versengést vontak maguk után, minthogy az oppositio e nemében még akadémikusok is egyesültek és közösen mûködtek a nem akadémikusokkal.
Így Bene Ferencz Magyarország orvosait és természetvizsgálóit 1841. májusában egybehívta Pestre, hol is ezek, a legelsõ ilynemû vándorgyûlések, a német orvosok és természetvizsgálók vándorgyûlései mintájára összeszövetkeztek. 1848-ig nyolczszor ismétlõdtek az efféle gyülések Magyarország különbözõ városaiban, és 1863-ban, tizenöt évi szünet után, új körfolyam indúlt meg, melynél azonban, mint az elõttünk fekvõ irat szerzõje véli, ép oly mértékben, mint ez Németországban is bekövetkezett, a tudományos tartalom mind jobban és jobban háttérbe szorúlt. Ép most térve vissza Münchenbõl, hol épen a komoly munka különösen a szakosztályokban, teljesen érvényre tudott jutni, Szily úr reánk való hivatkozását semmikép sem fogadhatjuk el.
Ugyanazon hónapban, 1841 májusban, a pesti vándorgyûlés alkalmával alapította Bugát Pál a kir. magyar Természettudományi Társulatot. Ez az Akadémiától nemcsak abban különbözött, hogy 6 sectiora oszolva, kizárólag a természettudományok ápolását tûzte czéljáúl, hanem abban is, hogy a tagok önkénytes beiratkozását tételezte fel, kik egyúttal évi járulék fizetésére is kötelezték magukat. A megalakuláskor, 1841 május 28-án, ekként 134 tag szövetkezett és 1848-ig e szám 400-ra emelkedett. Azután egy olyan idõ jött, melyben szó sem volt a tudományról, erre meg egy olyan, melyben tiltva volt, hogy akármelyik nemzetiség tudományáról, de különösen a magyaréról, szó legyen. Mikor az osztrák-magyar birodalom jelenlegi miniszterelnöke mint menekült bolyongott, bizony a természettudományi társulat kiválóbb tagjainak sem volt más sorsuk. Valamint az akkori Magyarország minden, szellemileg mozgékonyabb eleme, úgy õk is kisebb-nagyobb mértékben részt vettek az 1848/49-ik évi eseményekben, az egyik tevékenyen közremûködve, a másik csak belesodortatva, és ki ide ki oda vettetett a súlyos büntetéssel fenyegetett vagy szigorú felügyelet alá helyezett férfiak közül.
A legkedvezõbb, a mit a társulat eme hanyatlásának több mint tíz évig tartó idejébõl fölemlíthetünk, az, hogy legalább nem oszlott fel, hogy egy kis törzs fönntartotta magát, elég vékonyka ugyan, de mégis elegendõ erõs arra, hogy kedvezõ viszonyok között új ágakat hajtson, hogy újra elterebélyesedjék. Ez meg is történt az ötvenes évek végétõl kezdve, és különösen rohamos növekedéssel 1868-tól fogva.
Ez utóbbi évet a társulat 600 taggal kezdette meg. Ekkor fölmerült a kérdés: nem lenne-e lehetséges egy magyar nyelvû természettudományi folyóirat (Természettudományi Közlöny) alapításával a figyelmet fokozottabb mértékben a társulatra irányítani és így neki több tagot szerezni. Az a sors, mely a Tudománytárt 1844-ben érte, nem sok jót jövendölt ugyan, de az e közben lefolyt s egész Európára és különösen Magyarországra nézve is a legváltozatosabb eseményekben túlgazdag negyedszázad, a tudat, hogy most mások a vezéreszmék, a bizalom a társulat élén álló erõkben, mindez együttvéve, legalább is a próba megtételét követelte. A próba meglepõ módon sikerült. 1869 végéig a tagok száma 1600-ra, a következõ évben 2200-ra szökkent, és ma, Szily tudosítása szerint, a természettudományi társulatnak 4800 tagja van.
Ilyen gyarapodás mellett a társulat czéljait mind messzebbre és messzebbre lehetett és kellett kiterjeszteni. Ha továbbra is változatlanúl a természettudományi ismeretek terjesztésében és népszerûsítésében lelte is czélját, de most már hathatósabb eszközökhez nyúlhatott. Nyilvános elõadások tartattak az ország fõvárosában, oly nagy részvét mellett, hogy az elébb használt helyiségeket tágasabbakkal kellett fölcserélni. Magukat az elõadásokat eleinte a társulat közlönyében, késõbb külön gyüjteményben bocsátották közre. Külföldi remekmûveket, a németbõl Cotta- és Helmholtztól, angolból Darwin-, Huxley-, Johnson-, Lubbock-, Proctor- és Tyndalltól jó fordításban, olcsó áron mintegy 1500 példányban terjesztettek el; a fentmaradó példányokat középiskolák jeles tanulói között jutalomképen osztották szét. Egy kényelmes olvasóteremben mintegy 120 természettudományi folyóirat van átadva a közhasználatnak.
Annyi bizonyos, hogy ily széleskörû tevékenységet szabadon szövetkezõ tagokból álló társulatok egyebütt nem szoktak kifejteni, és ez minden esetre mentségül is szolgálhat az ország törvényhozásának, mely 1870 óta évenkint 5000, mostanában 4000 frttal szokja a társulat mûködését támogatni. Szánt szándékkal mondjuk, hogy mentségül szolgálhat, mert bár teljes elismeréssel vagyunk is az eddig felmutatott eredmények iránt, mindamellett igen-igen haboznánk, egy oly társulatot, a melybe a belépés tudtunkkal semmiféle feltételhez nincs kötve, ily messzemenõ bizodalommal megajándékozni, és tartanánk attól, vajjon tud-e az majd utóbb is oly programmot követni, mely csakis a valódi tudást mozdítja elõ, nem pedig holmi vásári kuruzslásokat fog jutalmazni. Oly veszély ez, mely annál közelebbrõl fenyeget, mentõl jobban terjeszkedik a társulat, s így mentõl nagyobb - már csak a számánál fogva is mindenesetre avatatlan - tömegre ruházódik a társulat választmányának választása, és végre, mentõl nagyobb mértékben alkalmazzák a politikában is kétséges értékû átalános szavazati jogot a tudományban is.
Egy még fiatal tudós, Báró Eötvös Loránd, jelenleg egyetemi tanár Budapesten, kivel azonban, ha csak nagyon nem csalódunk, még 1868-ban Heidelbergában találkoztunk, hol Bunsen alatt chemiát tanúlt, 1872-ben egy a társulat által el is fogadott tervet csinált, Magyarország természeti viszonyainak átkutatására és megismertetésére. A társulat választmánya évenként egy háromtagú bizottságot nevez ki hat évenkénti váltakozásban, a természettudományok különbözõ ágazataira. Minden hármas bizottság elfogad ismert szakemberektõl ajánlkozásokat az illetõ tudomány-ágba tartozó, országos érdekû munkálatok keresztûlvitelére, és meghatározza, kik bizassanak meg az ajánlkozók közül tervök foganatosításával. E czélra minden évben 2000 frt. áll rendelkezésre, mely rendszerint a befejezett munkálatok dijaként fizettetik ki, de kivételesen a munka folyamában is, ha elõleges segitség szükséges. E terv szerint már 6 természettudományi monographia készült el, más 12 pedig készülõben van.
Jól érezzük ugyan, mennyire nehéz innen távolból elméleti okokkal a gyakorlatilag kipróbált dolog ellen nyilatkozni, de még sem mulaszthatjuk el véleményünket kifejezni. Az Eötvös-féle programm minden egyéb részletében kitünõ, de abban hibáz, hogy a természettudományi társulatot oly jogokkal ruházza fel, melyekkel csak egy gondosan elõkészített kinevezések útján kiegészülõ akadémiának szabadna birnia. Hát az igazi magyar akadémia, azt kérdjük, már nem életképes többé, hogy léte voltaképeni verõereit ily módon lekötözni kénytelenek?...
Szily irata elegendõ adatot nyújt, hogy e kérdésre tagadólag felelhessünk.
Láttuk, hogy egy Vállas 1844-ben szót emel az akadémia egyes osztályainak külön választása mellett, hogy egy Szabó 1861-ben elhatároztatja a visszatérést arról a vakútról, melyre a természeti tudományok nomenklaturájának megkisérlett magyarosítása vezetett. Már egy évvel e határozat elõtt, 1860-ban, a mathematikai és természettudományi bizottság felállításával az akadémia betért a helyes kerékvágásba. Az állam jelenleg évenként 5000 frttal támogatja e bizottság mûködését, melynek föladata "az összes magyar hazát természettudományi és technikai tekintetben átvizsgáltatni és megismertetni." 1860 óta e bizottság 32 kötetben legaláb is 300-400 értekezést tett közzé [3], melyek azonban, mint Szily panaszolja, a magyar nyelv ismeretének csekély elterjedtsége mellett jelen alakjokban a nemzetközi tudomány számára mintha nem is léteznének. Ez iratok, mint akadémiai kiadványok, Szily véleménye szerint, csak akkor fognak elismerésre számíthatni, és a magyar akadémiának csak akkor fogják a kisebb nemzetek akadémiái közt az õt megilletõ helyet biztosítani, "ha az önálló buvárlatokról legalább is egy kimerítõ kivonat ide haza oly nyelven is fog közöltetni, melyen minden nemzet tudósaitól megértethetnek."
E panasz s e javaslat az orvoslásra bizonyára méltánylatot érdemel, de hát egészen kikerülte-e a szerzõ figyelmét, hogy annak is ugyancsak jelentékeny csorbát kell ütni a m. tud. akadémia tekintélyén, ha az akadémiát saját honfiai egyenlõ fokra teszik a természettudományi társulattal? Vagy mi más az Eötvösféle 1872-iki programm, mint teljes tudatú vetélkedés az akadémia mathematikai és természettudományi bizottságának mûködésével? Szivesen engedjük magunkat fölvilágosíttatni, de az elõttünk fekvõ irat adataiból egyebet nem lehet következtetni, mint azt a mit itt következtettünk.
Azért bár mit mondjon is Szily a hallgatag közmegegyezésrõl, mely 1868-ban az akadémia természettudományi osztálya és a természettudományi társulat között létrejött, s a mely szerint amaz fölhagyott a különben sem neki való népszerûsítõ szándékkal, emez pedig az ekként neki átengedett tér müvelését tûzte ki fõczéljául - nem igen tapasztaljuk, hogy a társulat megtette volna a viszontszolgálatot, s hogy most már õ is kerülné a maga részérõl azt a tért, melynek mûvelése, a dolog természete szerint, az akadémiát illet meg.
Itt bizonyosan olyan dolgok is közremûködnek, melyek a mi távoli szemeinkkel nem vehetõk ki, holott hatásuk világosan kidomborodik.
Azt hiszszük, ismertetésünkkel sikerült bebizonyítanunk, hogy a magyar tudományosság iránt nem vagyunk érdeklõdés nélkül. Ép azért talán meg fogják bocsátani intõ szózatunkat: vigyázzanak, nehogy csupa féltékenykedésbõl és hivatlan túlkapásból magának a dolognak ártsanak. A fõdolog: új, lelkiismeretes, derék munkásokat szerezni a természettudományok tág mezejére."
Eddig az "Allgemeine Zeitung" czikke.Akárki írta is, annyi bizonyos, hogy mélyen tud gondolkozni! Minden sorából kitetszik, hogy hazánkat, irodalmunk fejlõdését, társadalmi viszonyainkat egyátalában nem ismeri. Nem feküdt egyéb elõtte mint az a kicsiny, vázlatosan irt történeti tanulmány. És õ mégis vállalkozott arra, hogy az abban foglalt adatok alapján magának képet alkosson tudományos visszonyainkról, és e képet a nagy német közönségnek is bemutassa. És meg kell neki adni, hogy egészben véve eléggé találó képet tudott rajzolni. Hogy a részletekben apró hibákat követett el, hogy itt-ott nem látott tisztán, azt a forrás homályossága, és a nagy távolság, honnan a tárgyat nézte, eléggé megmagyarázzák. Látni, hogy a m. Tud. Akadémia és a Természettudományi Társulat közti viszony, a mit én persze csak futólag érintettem dolgozatomban, különösen sok gondot adott neki. Hogyan van az, hogy ez a társulat, daczára sok mindenféle elfoglaltatásának a népszerûsítés, ismeretterjesztés terén, még az akadémia dolgába is belevág, önálló kutatásokat tétet, tudományos monographiákat irat és ad ki? Miért nem bízza ezt egészen az Akadémiára hisz ennek úgyis ez a rendeltetése? Itt alkalmasint valami ádáz versengés, torzsalkodás van az akadémia és társulat, akadémikusok és társulati tagok között! Annyival inkább csodálatos, hogy az országgyülés mégis évenként 4000 frtot szavaz meg a társulatnak, országos érdekû kutatásokra és közleményekre! Nem aggódik-e, hogy annak a 4800 tagnak egyszerre csak eszébe juthat olyan választmányt állítani a társulat élére, mely "a valódi tudás helyett a vásári kuruzsolást fogja jutalmazni." "Bizonyosan olyan dolgok is közremûködnek, melyek távolról nem vehetõk ki, holott hatásuk világosan kidomborodik."
Mindenesetre oly kérdések ezek, melyekkel nekünk magyaroknak nagyon érdemes foglalkoznunk. Okvetetlenül tisztában kell velök lennünk, ha a magyar tudományosságot egészséges fejlõdésnek akarjuk indítani. E nélkül az öntudatos irányzás lehetetlen.
Azt hiszem, hogy most, midõn a Természettudományi Közlöny egy új századba lép, épen helyén lesz elmondani e dologban a magam egyéni nézeteit. Ismétlem, hogy csak egyéni nézeteket mondok el; és nem is mint a társulat titkára, csak mint a tudományos irodalom egyik közmunkása szólalok fel.
Hogy az augsburgi lap czikkirója mennyire nem ismeri viszonyainkat, leginkább kitünik abból, hogy az Akadémia természettudományi osztályát és a Természettudományi Társulatot versengésben, viszálkodásban levõknek gondolja! Mi idehaza jól tudjuk, hogy ennek legkisebb nyoma sincs. És nem is lehet! mert hiszen ugyanazok a férfiak mûködnek itt is ott is. A társulat elnöke, elsõ alelnöke és elsõ titkára az akadémiának rendes tagjai; és viszont az akadémia természettudományi osztályának elnöke és titkára tagjai a társulat igazgató választmányának. Az akadémia természettudományi osztályának 11 rendes tagja lakik Budapesten, és közülök 10 a társulat választmányának is tagja. E választmány az elnökkel és alelnökökkel együtt összesen 27 tagból áll, és e 27 tag közül 18 akadémikus és csak 9 nem az, tehát az akadémikusoknak szám szerint is 2/3-nyi többségük van. Nyilvánvaló ebbõl, hogy a társulatban csak az válhatik határozattá, a mit az akadémikus tagok is akarnak. Ily körülmények között ama viszálkodás, melyet a német ismertetõ sejt, teljes lehetetlen. Hiszen a legczivakodóbb ember sem szokott önnönmagával veszekedni!
Igen ám, de hát ha annak a 4800 tagnak egyszere csak eszébe jut, olyan választmányt állítani a társulat élére, mely a valódi tudás helyett a vásári kuruzslást fogja jutalmazni! Ki tilthatja ezt neki? Nem könnyelmûség-e az ország törvényhozásától, hogy évenkint 4000 frtot egy oly társulatra mer bizni, hol ilyesmi is megtörténhetik?
Annyi bizonyos, hogy ez tisztán bizodalom kérdése! Kiköti ugyan az országgyülés, hogy ez összeg kizárólag "országos érdekû kutatásokra és közleményekre" fordíttassék; a közoktatási miniszterium pedig minden évben számon kéri, hogy a megszavazott összeg minõ buvárlatokra és minõ munkákra fordíttatott, még is be kell vallanunk, hogy ez a procedura is bizalmat tételez föl, bizalmat a társulat tisztviselõinek és választmányának becsületes sáfárkodásában. De épen mivel az egész bizodalom kérdése, a bizodalmat pedig ki kell érdemelni, én nem tudok, bár mennyire gondolkozzam is felette, veszedelmet látni e dologban. Mert tegyük fel, hogy a suffrage universel egyszer csakugyan olyan szabású tiszviselõket és választmányt állítana a társulat élére, kiket a kormány és az országgyülés vagy nem ismer, vagy nagyon is jól ismer, egy szóval olyanokat, kikben nincs teljes bizodalma, nos, mi lenne? A kormány a 4000 frtot nem ajánlaná meg, az országgyülés nem szavazná meg és a közoktatási miniszter nem utalványozná, egyszerûen eltünnék a budgetbõl! És az a bizonyos választmány kuruzsolni akarhatna ugyan, csakhogy nem lenne neki mivel? Már pedig azért, mert egyszer olyan emberem is akadhatna, a ki ha szerét teheti megcsalna, csakugyan nem vonom meg bizodalmamat attól is, a ki azt tényleg kiérdemelte, és a ki a magára vállalt dolgokban híven és becsületesen jár el.
E válaszszal, ha itt berekeszteném, azt hiszem sem a német ismertetõ, sem azok, kik, mint õ, az efféle kulturális kérdésekrõl mélyebben szoktak elmélkedni, nem igen lennének megelégedve. Szinte tudom, hogy körülbelül ezt vethetnék ellene: "ám jól van, belátjuk, hogy a bizodalomban, melylyel az ország törvényhozása a társulat jelenlegi választmányát megtiszteli, csakugyan nincs veszedelem; hiszen a társulat ügyeiben is tényleg azok határoznak és azok intézkednek, kik az akadémiában is a legtevékenyebben mûködnek. De honnan van épen ez, hogy azok az akadémikus urak, kik a társulat választmányában ülnek és a kik az akadémiának is a legbuzgóbb tagjai, az Eötvös Loránd-féle programmot a társulat kebelében foganatosították, nem pedig az akadémiában, a hová az voltaképen tartoznék? miért hirdetnek a társulat kebelébõl nyílt pályázatokat önálló buvárlatokra és kutatásokra, s miért nem teszik ezt az akadémiában? Miért adatnak ki szakmunkákat, természettudományi monographiákat a pókokról, lygaeidákról rotatoriákról, stb. a társulatban? Egy szóval: miért nem concentrálják a szaktudományi mûködést a hová illik, az Akadémiába, az ismeretterjesztõ népszerûsítõ munkásságot pedig a Természettudományi Társulatba?"
Minden esetre különös egy jelenség! A m. tud. akadémia III-ik (mathematikai és természettudományi) osztályának tagjai, ha valami czélszerû újításhoz igazi kedvvel, valódi örömmel hozzá akarnak fogni és életbe akarják léptetni, úgy elõször is szépen kivonúlnak az akadémiából, elmennek egy igénytelen, privát társulatba, ott a dolgot con amore megbeszélik, megtanácskozzák és azután ugyanott foganatosítják is. És e jelenség annyival inkább figyelemre méltó, mivel ugyanez az akadémia másik két osztályában is többé-kevésbbé így van. Mindenki tudja, hogy a Kisfaludy-Társaság, illetõleg a Történelmi Társulat munkálkodásának egy jó nagy része ép úgy bele vág az akadémia I-sõ, illetõleg II-ik osztályának munkakörébe, a mint a Természettudományi Társulaté a III-ik osztályéba. Mindenki tudja, hogy amazoknál a társulatoknál is az akadémia illetõ osztályának legtevékenyebb, legbuzgóbb tagjai viszik a legbefolyásosabb szerepet. Mindenütt, minden osztályban határozottan tapasztalhatjuk a centrifugális törekvéseket.
Honnan van ez, miben rejlik a baj oka?
Egyenesen, minden habozás nélkül kimondom, hogy a baj oka az akadémia ügyrendében van. Az ügyrend t.i. minden elintézni valót annyira az Igazgatótanács és az összes ülések hatáskörébe centralizál, hogy maguknak az osztályoknak úgyszólván semmi elintézni valójok nem marad. Nincs külön budgetjök és nincs igazi autonomiájok! Minden inditványnak, mely bármi csekély újítást vagy módosítást javasol, az összes ülés elé kell menni. - Ha péld. egy állandó bizottság már maga is kéri az osztályt, hogy a neki ezelõtt 17 évvel adott szervezeten és utasításon némi módosítást tegyen, s a javaslott módosítást az osztály czél- és idõszerûnek találja is, még sincs joga életbeléptetni; a dolognak az összes ülés elé kell menni. S minthogy ekkoráig az akadémiában mindennek egy húron kell pendülni, az összes ülés egy ad hoc bizottságot küld ki véleményadásra, vajjon e módosítás szükséges-e a többi osztályok állandó bizottságainál is. Azonban a többi állandó bizottságok meg vannak elégedve mostani szervezetükkel, nem óhajtanak változtatást. És ez már elegendõ arra, hogy amannak a bizottságnak se szabadjon megváltoztatni a maga szervezetét, daczára annak, hogy mind maga a bizottság, mind pedig az illetékes osztály egyhangúlag kivánják. Mintha bizony a nyelvészeknek, archaeologusoknak történetbuvároknak, természetvizsgálóknak stb. okvetetlenül egy és ugyanazon administrationalis schéma szerint kellene dolgozniok. - Vagy péld. az egyik osztály azt találja, hogy ezeket és ezeket az értekezéseket jobb lenne nyolczadrét helyett negyedrét nyomtatni. Azt gondolja valaki, hogy no már ez csak meg van engedve. Szó sincs róla. Meg kell kérdeznie az összes akadémiát, vajjon beleegyezik-e vagy sem? No, már kérem, ha ilyen kicsinységekben - valóságos lappáliákban - sincs az illetõ osztálynak, mely az ország legtekintélyesebb szakembereit magában foglalja, határozati joga, ha efféle kérdésekben is az összes akadémia gyámkodása alá van helyezve, úgy bizony ne csodálkozzunk azon, hogy az írók a Kisfaludy-Társaságban, a történetbuvárok a Történelmi Társulatban, a természettudósok a Természettudományi és Földtani Társulatban fesztelenebbül érezik magukat és élénkebb, pezsgõbb munkásságot fejthetnek ki, mint az akadémiában, hol az autonomia hiánya mindannyiok kedvét, erélyét megzsibbasztja. Hiszen e társulatokban fél óra alatt megbeszélik, elhatározzák és foganatosítják azt, a mit az akadémiában fél esztendõ alatt sem vihetnének keresztül.
Az elsõ dolog, a mit akadémiánknak okvetetlenül meg kell tenni: a maga osztályainak külön budgetet és teljes autonomiát adni. A míg ezt meg nem teszi, addig ne vegye a szakemberektõl rosz néven, ha tõle el és az illetõ szaktársulatok felé gravitálnak.
De talán már késõn is verjük a bokrot, mert a mint látszik a nyúl, ha még nincs is kiugrasztva, de legalább már ugrófélben van. Az akadémia legtekintélyesebb köreiben mind hangosabban és hangosabban rebesgetik, hogy az akadémia ügyrendjében gyökeres változtatásokat terveznek, és hogy az osztályoknak már az idén megadják a rég óhajtott autonomiát.
Hogy ez aztán vissza fog hatni ama társulatok programmjára és munkakörére is, melyek most az akadémiának kisebb-nagyobb mértékben concurrentiát csinálnak, az kétségtelen. Mily mértékben fog e visszahatás bekövetkezni, az viszont az akadémia osztályainak adandó autonomia mértékétõl s azután még attól is függ, hogy az egyes osztályok miként fognak élni tudni a nekik adott szabadsággal.
Addig pedig legjobb megmaradnunk a mostani várakozó állásban. Az akadémián a sor, megtenni az elsõ lépést. A többi magától fog következni.
 |
Természettudományi és tudománytörténeti dokumentumok |