Minden fiatal életében határkõ a 18. év, az érettségi éve. Nemcsak õk vizsgáznak ekkor, hanem tanáraik is: sikerült-e tanítványaikat önálló személyiséggé alakítaniuk? Szilárd Leó 1916-ban, Németh László 1919-ben érettségizett. Nézzük meg ennek a két 18 éves fiatalembernek a portréját! Tiszta tekintetükbõl érdeklõdés s tán némi aggodalom is kiolvasható, mellyel sorsuk e1é néznek. Mindketten 18 évesek és "magukhoz akarnak hasonlítani".
Közben pedig egymásra hasonlítanak.
 Szilárd Leó 1916-ban, tizennyolc éves korában. (Egon Weiss gyûjteményébõl közölte W. Lanuette Genius in the Shadows c. könyvében 1992-ben) |
 Németh László, az érettségizõ diák 1919-ben. (Megjelent a Németh László élete képekben c. könyvben a Gondolat kiadónál 1985-ben) |
Mindketten különleges képességû tanulók voltak.
Tudjuk, hogy az iskola, melyet éppen nem a zsenik képzésére hoztak létre, ma sem tud mit kezdeni a különleges képességekkel. Pedig a témának kiterjedt pedagógiai szakirodalma van, s talán az egyéni bánásmód az a kifejezés, amely ezekben a tanulmányokban legtöbbet fordul elõ. Nos, nézzünk szembe az igazsággal:
1. Az iskolában, melyet arra találtak ki, hogy ott osztálytanítás folyjék, aligha lehet a tanítás-tanulás folyamata egyéni. Nem olyan a rendszer.
2. Az önérzetes fiatalok - melyik tehetség nem ilyen? - ritkán viselik el azt, hogy valaki (tanár, szülõ, bárki) bánni akar velük. Eget kérnek maguk fölé, nem pedig párnát maguk alá.
Az egyéni bánásmódban tehát az a baj, hogy az egyénire nincs lehetõség, a bánásmódra meg nincs szükség a legtöbb esetben.
Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a tehetséges gyermek igényli az elismerést, de legalábbis különlegességének méltányolását a többiek részérõl. Oly nehéz ilyenkor ellenállni a kísértésnek és a katedráról megdicsérni, példaképül állítani õt a többiek elé. Pótolhatjuk ezzel azt az elismerést, amit nem kap meg a többiektõl? Lehet, hogy csak ellenszenvesebbé tesszük õt a többiek számára.
Mi hát a megoldás, mi a követendõ módszer?
Nincs megoldás, nincs követendõ módszer.
Bölcs, öreg orvos mondta egyszer, hogy õ már akkor is elégedett, ha biztosan tudja, hogy nem árt a betegnek. De persze meg szeretné gyógyítani. Ha sikerül, ez a plusz.
Egy tanár is gondolkodhat hasonlóképpen...
Szilárd Leó három évvel volt idõsebb Németh Lászlónál. Amikor 1908 õszén beiratkozott az I/A osztályba, Juvancz Ireneusz lett az osztályfõnöke, s az is maradt négy éven át.
Juvancz Ireneusz (1882-1950), akárcsak Oberle Károly, kiváló eredménnyel végezte el az egyetemet és a tanárképzõt, s lett a matematika és az ábrázoló geometria tanára. Már gyerekkorában feltûnt matematikai tehetsége; legszebb eredménye az volt, amikor 1900-ban megnyerte az Eötvös-versenyt. Nyíregyházán, az ottani evangélikus líceumban érettségizett, Mészáros Ferenc (1851-1909) volt a tanára. A versenynyertes tanár példájával is hat, tanácsait saját eredménye hitelesíti a diákok elõtt. Szilárd Leó indulásához ezzel már megkapta a kellõ kezdõsebességet.
A fizikával Szilárd Leó már otthon megismerkedett. Még nem volt tízéves, amikor megvette Zemplén Gyõzõ: Az elektromosság elmélete és gyakorlati alkalmazásai c. könyvét. Érdeklõdését az keltette fel a téma iránt, hogy egyre több lakásba vezették be a villanyvilágítást a gázvilágítás helyett. Két évvel fiatalabb öccsével együtt nekilátott, hogy elvégezze az összes kísérletet, ami Zemplén könyvében le volt írva. Béla ügyesebb, Leó okosabb volt, hamar kialakult köztük a munkamegosztás: amit Leó megtervezett, Béla kivitelezte. Mérnök édesapjuk büszke is volt a fiaira, akik már akkor elhatározták, hogy õk is mérnökök lesznek.
Vizet elektrolizáltak, durranógázt robbantottak, elektromos áramkörbe iktatták az ébresztõórát, mely reggel és este 6 órakor irtózatos lármát csapott, miközben szikrák ugrottak át egy beiktatott érintkezõ és a kismutató között. Kristálydetektoros rádiótávírót szereltek fel a lakás távoli szobái között, de a Morse-ábécét már nem volt kedvük megtanulni. Leó kitalálta a legegyszerûbb kódot: igen = egy csengetés, nem = két csengetés. Minden, a másik szobából átüvöltött, eldöntendõ kérdésre így tudott válaszolni. (1)
Az iskolai fizikával - természettannal - III. osztályos korában találkozott elõször. Akárcsak Németh Lászlónak, neki is Balog Mór volt a tanára, akihez tanárjelölt is be volt osztva abban az évben. Ráadásul Balog Mór a matematikai reformmunkálatokban is részt vett, vidéki iskolákat látogatott, bizonyára sok órát a jelölt tartott meg helyette. Szilárd Leó számára nagyobb élmény lehetett egy Juvancz Ireneusz által vezetett visegrádi kirándulás, mint a természettanóra a tanteremben. A IV. osztályban már nemcsak matematikát, az ábrázolót, de még a matematikai és fizikai földrajzot is Juvancz Ireneusz tanította. Osztályfõnök és osztálya jó kijött egymással.
Ötödikesként Szilárd Leó újra 50-es létszámú osztályba került. Új matematikatanárt és más osztályfõnököt kapott. Az új matektanár rövidesen otthagyta az iskolát; az új osztályfõnök még egy évig maradt, azután bevonult és az elsõk között esett el a háborúban.
A VI. osztályra a diákok is már csak 38-an maradtak. Ez volt az utolsó békeév, az ábrázoló geometriát Bálint Elemér tanította: összesen két jelest adott, az egyiket Szilárd Leónak, a másikat egy Schlesinger Károly nevû fiúnak. Ezután vette át az osztályban a matematika tanítását a híres, megszállott matematika- (és gyorsírás-) tanár: Rados Ignác.
Rados Ignác (1859-1944) a budapesti tudományegyetemen és a mûegyetemi reáltanárképzõben szerzett diplomát. Elõször a kereskedelmi akadémián kezdett tanítani, innen került Székelyudvarhelyre a fõreáliskolába, majd néhány év múlva Budapestre, a VI. kerületi fõreálba. Huszadik éve tanított már itt, amikor megkapta Szilárd Leó osztályát. Megszerette õket, csakúgy, mint Juvancz Ireneusz - az osztály fele még a Juvancz-féle osztályból került ki - és a két utolsó évre elvállalta osztályfõnökségüket. Rados Ignác a két Bolyainak volt nagy tisztelõje, testvérével, a nála három évvel fiatalabb mûegyetemi matematikaprofesszorral, Rados Gusztávval együtt. Rados Gusztáv (1862-1942) érdeme, hogy ma a világ Bolyai-Lobacsevszkij-geometriáról beszél, s nemcsak az orosz tudós nevével jelöli a kettõjük által - egymástól függetlenül - felfedezett hiperbolikus geometriát. Rados Ignác talált rá Bolyai Farkas elveszettnek hitt zenei tanulmányára Marosvásárhelyen, lefordította magyarra az Appendixet és korának legnagyobb Bolyai-monográfiáját, Paul Stckel mûvét. E fordítás éppen akkor jelent meg, amikor Rados Szilárd Leónak kezdte tanítani a matematikát a Bulyovszky utcában.
A háború kitörését a Szilárd család a Németh családhoz hasonlóan külföldön élte át. Szilárdék az Alpokban nyaraltak, s azonnal elindultak haza. Tömött vonaton jöttek Bécsig, onnan hajóval Budapestig. A frontra induló katonavonatokból vidám énekszó hallatszott. A felnõttek meghatódtak a katonák lelkesedésétõl, a 16 éves Szilárd Leónak a katonák részegsége tûnt fel. A családban közismert borúlátó természetével már ekkor megjósolta az Osztrák-Magyar Monarchia vereségét, de az orosz birodalom széthullását is. (2)
Az elsõ háborús tanévben kezdõdött meg a komoly, heti 4 órás fizika-(természettan-) tanítás Szilárd Leóék osztályában.
Ismét Balog Mór lett a tanáruk, aki a gyõri Kovács Zoltán fizikakönyvébõl tanított és meglehetõsen szigorúan osztályozott. Év végén egyedül Szilárd Leónak adott jelest és öt tanulót megbuktatott (egyik sem volt Juvancz-tanítvány). Rados Ignác valamivel enyhébb volt: mennyiségtanból ketten, ábrázolásból hárman kaptak jelest és csak négyen, ill. ketten elégtelent. Ebben az évben Krécsy papa is tanította Szilárd Leó osztályát, vegytanra. Négy jelest is adott és akárcsak Németh Lászlóéknál, itt sem buktatott meg senkit. Szilárd volt a legjobb tanuló. Csupán vallástanból, szabadkézi rajzból és tornából botlott meg, igaz, tornából majdnem el is hasalt...
Szilárd Leónak sem kedve, sem tehetsége nem volt a sporthoz. Ügyetlenségét csak fokozta a sikertelensége. Soha nem tanult meg sem úszni, sem kerékpározni, tornagyakorlatait elügyetlenkedte. Magát a gyakorlást utálta, unta bármilyen ráerõltetett tevékenység mechanikus ismételgetését. A matematikát és a fizikát se "tanulta", hanem "megértette", s ezzel már meg is jegyezte.
VIII. osztályban Kovács Zoltán fizikatankönyvének második kötetét tanulták. Balog Mór az év végén újra csak Szilárd Leónak adott jelest. Mennyiségtanból három jeles is volt: Szilárd Leó, Schlesinger Károly és Wolf Zsigmond. Utóbbi már május 22-én leérettségizett tíz társával együtt, akiket "a népfölkelési bemutató szemlén" alkalmasnak talált a sorozóbizottság. Dúlt a háború, és Wolf Zsigmondról nemsokára már alapítványt neveztek el az iskolában, melyet édesapja állított a háborúban elhunyt fia emlékére.
A normál érettségi szóbeli vizsgát 1916. június végén tette le Szilárd Leó és még tizenhárom szerencsés társa, akiknek nem kellett bevonulniuk. Hárman érettségiztek jelesen: egyikük Szilárd Leó, a másik Schlesinger Károly, a harmadik Kápolnai József volt. Utóbbival elsõ osztályos kora óta járt együtt Szilárd Leó, s már akkor õk ketten voltak a legjobb tanulók az osztályban.
Az írásbeli érettségi tételek témaválasztása jellemzõ az akkori idõkre (3):
Magyarból: A szabadságharc költõi.
Németbõl: a) fogalmazás: Wird die Menschheit nach dem Kriege besser oder schlechter? b) fordítás: Háború és pályaválasztás.
Matematikából: a) hosszú-hosszú szöveges kamatszámítási feladat a hadikölcsön bonyolult visszafizetésérõl; b) nehéz algebrai-geometriai bizonyítás.
A szóbeli vizsgán Szilárd Leó érettségi elnöke Fest Aladár (1855-1931), akkori tankerületi fõigazgató volt. Elõzõleg hosszú éveken át tanára, majd igazgatója Fiuméban a magyar fõgimnáziumnak. Az iskola egykori tanítványa, legnagyobb büszkesége Zemplén Gyõzõ fizikus, mûegyetemi tanár alig egy hónappal azután esett el a háborúban, hogy volt igazgatója aláírta Szilárd Leó jeles érettségi bizonyítványát.
Szilárd Leóék osztálya még a tanév folyamán alapítványt tett matektanár osztályfõnökük, Rados Ignác tiszteletére. A kiírás szerint az alapítvány kamataiból képzõdõ díjat évente kell odaítélni a matematikából legjobb nyolcadikos tanulónak.
Ki kapta meg elsõnek a díjat? Szilárd Leó.
Azt lehet mondani, hogy a Bulyovszky utcai tantestületnek azok a tanárai, akiknek szerencséjük volt Szilárd Leót tanítani, a megfelelõ magatartást tanúsították. Felismerték a tehetségét, de nem csaptak nagy zajt körülötte. Nem hajszolták túl, viszont nem is akarták vele szemben megvédeni tanári tekintélyüket. Hagyták, hogy fejlõdjön, és regisztrálták, értékelték a fejlõdést. Az biztos, hogy nem ártottak neki.
A bölcs, öreg orvos már elégedett lenne.
Kérdés, hogy a tehetséges tanuló is elégedett-e ennyivel? Nem vár-e többet, sokkal többet attól a tanártól, aki õt arra a tárgyra tanítja, amiben tehetséges? Nem lesz-e igazságtalan vele szemben, ha nem kapja meg tõle a maximumot, vagy ha észreveszi - mert képes észrevenni - tanárának szakmai korlátait?
A jó futóedzõnek nem kell gyorsabban futnia tanítványánál - mondta egyszer Varga Tamás (1919-1987), aki igazán tudta, hogyan kell tanítani a matematikát.
Valószínûleg tudták ezt annak idején a Bulyovszkyban is.
1915 õszén, amikor Szilárd Leó megkezdte a VIII. osztályt, Juvancz Ireneusz már új iskolában tanított. A Bulyovszkyban eltöltött kilenc év után "elõrelépett": áthelyezték a Mintába, a Trefort utcai Gyakorló Gimnáziumba. "Az õ távozásával szakavatott, buzgó, az ifjúsággal a szoros kötelességen felül is törõdõ tanárt veszített az intézet" (4) - olvashatjuk az iskola értesítõjében.
A váratlanul elhunyt Szabó Péter (1867-1914) óráit vette át a Mintában, sõt, testnevelést is tanított a háborúba behívott tornatanár helyett. Láttuk, milyen nehéz volt tanítani a háborús tanévekben. Juvancz azonban bebizonyította, hogy jó tanár; nemcsak tanítványai, de kollégái bizalmát, megbecsülését is kivívta. Amikor 1919-ben a Mintában is leváltották a régi igazgatót, rábeszélésre elvállalta az iskolavezetõi megbízást. Hiba volt. 1919 májusában nevezték ki, s augusztusban már õt is leváltották. Vissza akarták hozni a régi igazgatót, akinek az idegrendszerét azonban annyira megviselte a meghurcolás, hogy nem vállalta az igazgatóságot. S kit neveztek ki 1920-ban új igazgatónak? Egy másik volt matematikatanárt a Bulyovszky utcából: Oberle Károlyt.
Juvancz Ireneusz egész tanári pályája kettétört: 1919 õszén fegyelmivel eltávolították az iskolából. Alkalmazott matematikusként dolgozott - dolgozhatott - tovább, nem jöhetett vissza a tanári pályára. Pedig szeretett volna tanítani: 1927-ben perújrafelvételt kért, melyhez Ranschburg Pál az alábbi támogató véleményt csatolta:
"...õt szívbõl és tapasztalásból közel két évtized óta komoly tudományos törekvésû, az átlagosnál jóval nagyobb képzettségû s fõleg a pszichológiával kapcsolatos matematikai eljárások területén nálunk kivételesen tájékozott és önálló búvárkodásra is képes szakerõnek ismerem" - idézi Kiss Istvánné a Minta történetében (5). Hiába. Egykori ajánlója, Beke Manó (1862-1946) sem térhetett vissza egyetemi katedrájára. Ha belegondolunk, hogy Beke Manó Kármán Tódort, Juvancz Ireneusz pedig Szilárd Leót indította el életpályáján, elmerenghetünk azon, hogy hány tehetséget nevelhettek volna még az országnak (a világnak?) boldogabb idõkben.
Szilárd Leó másik matematikatanára osztályfõnöke, Rados Ignác volt. Õ 1918-ban vette át - ideiglenesen - a Bulyovszky igazgatói teendõit. Ez még nem a forradalom idõszaka volt, csak a háborúé. A régi igazgató, Raj Ferenc (1859-1918) belehalt abba, hogy mindkét fiát elvesztette a háborúban. (Egyikük, Raj László 1909-ben megnyerte az akkori Eötvös-versenyt is.) Az 1917/18-as tanév rendkívül zaklatottan folyt a Bulyovszkyban. Mivel a közeli gimnázium épületében, a mai Kölcsey Gimnáziumban hadikórházat rendeztek be, a gimnáziumot tanárokkal, diákokkal együtt áthelyezték a Bulyovszky utcai fõreál épületébe. Délelõtt-délután folyt a tanítás, második éve már úgy, hogy a fõreál csak délután mûködhetett, 2-tõl 6-ig. Az épületben gázvilágítás volt, de 5 óra elõtt a háborús takarékossági intézkedések miatt nem volt szabad világítani. A szénhiány miatt egész januárban szünet volt, közben halt meg az igazgató, nem sok diák lehetett kinn a temetésén. A sok katonai behívás miatt alig maradt tanár az iskolában: 14 osztályban 16 szaktanár tanított.
Rados Ignác fia is elesett a háborúban. A fájdalmas csapás elviselésére az elkeseredett apa a munkába menekült: nagy óraszámban tanított, s mellette látta el az igazgatói teendõket. Mégsem õt véglegesítették, hanem Miskolcról, az ottani fõreál igazgatóját helyezték ide igazgatónak. Péch Aladár (1873-1949) szintén matematika-fizika szakos tanár volt; késõbb õ lett a középiskolai tanulmányi verseny (nem az Eötvös-verseny!) egyik szervezõje és vezetõje fizikából.
Rados Ignác ekkor áthelyezését kérte az V. kerületi fõreálba, a Markó utcába. Itt fejezte be aktív pályafutását; életét pedig önként, 1944-ben, a nyilas terror idején.
A szabadkõmûves Balog Mórt az új fizika szakos igazgató nyugdíjaztatta, s nemsokára Krécsy Béla is nyugdíjba ment. Ugyanabban az évben, 1927-ben haltak meg mindketten, de az iskola, melyet akkor már báró Kemény Zsigmond Fõreáliskolának hívtak, csak Balog Mórról emlékezett meg értesítõjében (6). Krécsyrõl Németh Lászlótól tudjuk: "Valamikor õ is szabadkõmûves volt, de azt nem mondta soha el, hogy hagyta ott õket; életének nyilván a legnagyobb sebe volt. Az iskolában a tanárok nagy részével haragban volt; de azért nem helyeztette el magát; szüksége volt rá, hogy lássa, tanulmányozza az ellenséget." (7)
1919-ben, amikor Szekeres igazgatót leváltották a Toldy reálban, amikor alig maradt a helyén egyetlen igazgató az országban, a Bulyovszky utcából is távoznia kellett az újonnan kinevezett Péch Aladárnak. Helyére iskolavezetõi minõségben Bálint Elemér került. Sorsa azután Juvancz Ireneusz sorsához hasonlóan alakult. Mint azt Bara Zsuzsa kutatásából tudjuk (8), a Tanácsköztársaság idején Bálint Elemér a Szociáldemokrata Párt részérõl volt tagja annak a bizottságnak, amely a matematika-tanterveket készítette. Ez és az elvállalt igazgatói állás elég indok volt arra, hogy eltiltsák a tanári pályától. Biztosítási matematikusként dolgozott a két háború között, majd sikeresen átvészelve az üldözés éveit, 1945 után az Állami Biztosító létrehozásában vállalt fontos szerepet. Az oktatói pályára is visszatért, de már "nem középiskolás fokon": a matematikai tudomány kandidátusaként, a mûegyetemi matematika tanszéken fejezte be aktív tanári pályafutását.
Kresznerics Károly a Toldy reálban tanított élete végéig, közben a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban az Ábrázoló geometria rovatot vezette. 1944/45 telén, Budapest ostromakor halt meg sok-sok ezer ártatlan polgári áldozat egyikeként. Éppen a VIII. osztály fõnöke volt, õket akarta még leérettségiztetni. Mint mindenütt Budapesten, itt is 1944. október 25-én szûnt meg a tanítás és csak az ostrom után, 1945. április 3-án kezdõdhetett újra a negyedrészében kiégett épületben. "Sok tanteremben hiányoztak az ablakok. A tanítással párhuzamosan folyt a romeltakarítás. A tanítás június második felében ért véget, a bizonyítványokat kiosztották..." (9) - olvashatjuk e tárgyszerû, hûvös sorokat 45 év után a Toldy Ferenc Gimnázium 1989/90-es évkönyvében. Németh László kedvenc tanáráról pedig ennyi áll itt:
"A tanári karból az ostrom alatt meghalt Kresznerics Károly".
Vajon emlékszik rá még valaki?
Ifjúból felnõtté váló
diákok:
Szilárd Leó és Németh
László a döntés kényszerében
Szilárd Leót 1916. január 22-én hívták be elõször katonának (10). Ekkor még középiskolás volt, utolsó tanévének közepén járt. Halasztást kapott, leérettségizett.
1916 õszén beiratkozott a Mûegyetemre.
Októberben elindult a Mathematikai és Physikai Társulat akkor elõször megrendezett fizikai tanulóversenyén és második helyezést ért el. A versenyt Jendrassik György (1898-1954) nyerte meg. A hasonló matematikai versenyt megnyerõ Kornfeld (Korodi) Albert itt dicséretet kapott. Mindhárman a Budapesti Mûegyetem elsõéves hallgatói voltak, ettõl kezdve sokszor látták õket együtt. Az igazat megvallva Szilárd Leónak nem nagyon tetszett a mûegyetemi oktatás a sok kötelezõ órával, amelyeken nagyokat unatkozott. 1917-ben az elsõ félév után nem is ment el mindenbõl vizsgázni, hanem átiratkozott az általános mérnöki karról a gépészmérnöki karra. Remélte, hogy ott több matematikát és fizikát tud hallgatni.
A következõ, 1917/18-as tanév elején azonban újra behívták katonának, s azonnal egy tiszti iskolára küldték (11). Szerencsére Budapesten maradhatott, hétvégén otthon ebédelt és szórakoztatta a családot új katonai elöljáróinak ballépéseirõl szóló történetekkel. A család pedig azon csodálkozott, hogy a túlérzékeny, az erõszaktól irtózó, ügyetlen fiatalember milyen jól beilleszkedett a katonai életbe. Fizikailag is megerõsödött, nyoma sem volt még a késõbbi köpcös, pocakos, joviális úriembernek.
Nincs más magyarázat: Szilárd élvezte az uniformist, a veszélytelen katonáskodást, gyógyír volt ez a középiskolai tornaórák kudarcára.
Második mûegyetemi évében se tudott sok vizsgát letenni, most a tiszti iskolai elfoglaltság akadályozta meg benne. Ennek a tanévnek a végén azonban komolyra fordult az eddig vidám katonai élet.
1918 májusában bevagonírozták õket és elvitték az egész iskolát egy hegyi táborba Ausztriába. Megkezdõdött az egység vándoroltatása újabb és újabb táborokba. Az idegölõ várakozás Szilárdban új félelmeket gerjesztett, megerõsítette balsejtelmeit. Megbetegedett, de nem árulta el. Nagy nehezen kapott engedélyt, hogy néhány napra hazamehessen. Itthon katonai kórházba került - így menekült meg, minthogy egységét nemsokára az Isonzóhoz vezényelték és valamennyien odavesztek. (12)
1919 augusztusában román csapatok vonultak be Budapestre, s a megszállott országban akkora volt a zûrzavar, hogy nem lehetett az egyetemi oktatást elkezdeni. Csak az 1920-as év elején kezdõdhettek meg a beiratkozások.
"Pestrõl, ha jól emlékszem, február végén jöttek az elsõ hírek az egyetem megnyitásáról - írja Németh László. Két hathetes félévet vettek tervbe, hogy esztendõt ne vesszünk. Azt hiszem, soha nem rohanta meg még annyi diák a kvesztúra tájékát. Nagy bajszú bácsik, akiket a harcterek tartottak vissza; s magamfajta bajusztalan emberek a friss érettségijükkel. Az új tányérsapkák s a mellen átvetett szalagok is föltûntek, amelyek közt nem ismertem ki magam" (13).
Az új tányérsapkák és szalagok viselõi botokkal támadtak az egyetemre igyekvõ zsidó diákokra és tanárokra (Németh László késõbb az Irgalom c. regényében örökítette meg kegyetlenkedéseiket).
Szilárd Leó számára szinte nem is maradt más választás, mint elmenekülni ebbõl a felheccelt légkörû országból. Csak az volt a kérdés, hogy mikor és hol folytassa tovább a budapesti Mûegyetemen megkezdett tanulmányait. Németországban ekkoriban alakult meg a Weimari Köztársaság; Berlinben, Charlottenburgban mûködött jó hírû mûegyetem.
Az igazsághoz híven el kell mondanunk, hogy Szilárd Leó már 1919 nyarán is ki akart menni Berlinbe tanulni. Tavasszal még lelkes reformer-forradalmár volt: öccsével, aki akkor volt elsõéves a Mûegyetemen, szocialista diákszervezetet alakítottak, melyben Szilárd egy új gazdasági rendszer modelljén dolgozott.
A szovjet ihletésû proletárdiktatúrától azonban megrettent, Kun Béláék gazdasági reformjának primitívségétõl pedig elkeseredett. Ekkor merült fel benne elõször, hogy kimegy Berlinbe, a mûegyetemre (14).
Mikor a Tanácsköztársaság megbukott, vizsgálat indult ellenük és nem kaphattak útlevelet. A vizsgálat azonban azzal a konklúzióval zárult, hogy mivel a fegyveres harcban nem vettek részt, nincs ok az elítélésükre. Némi protekcióval és apai segítséggel végül is kapott útlevelet és német vízumot. Szilárd Leó 1919 karácsonyán elindult egy kirándulóhajóval, két bõrönddel Bécsbe. Innen vonattal Passau, Németország felé (15).
Fájó szívvel ment el, nem tudta, visszatér-e még valaha Magyarországra.
Mi történt eközben Németh Lászlóval?
Az 1918/19-es tanév Németh László utolsó éve volt a gimnáziumban. Így emlékezett rá 1965-ben:
"Az önképzõkör élete ebben a csonka, szaggatott évben nem sokkal lehetett több annál az öt-hat ülésnél, amelyekrõl emlékem van. Mindenki azt várta, hogy én leszek az elnök... De nem: meg volt beszélve, hogy nem vállalok tisztet... Ez azért érdemel említést, mert az alapvetõ emberi reflexek állandóságát bizonyítja: a homályba menekvés (a nagyobb, láthatatlan szerep keresése a szem elõtt levõ, körülírt helyett) sokat megmagyaráz pályámból, azt is, hogy életrajzi töredékeimnek címet keresve miért választottam A homályból szót..." (16).
A kommün kitörése után azonban már nem lehetett "homályban maradni". Amit egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott társadalmi rend még elvisel, megadván tagjainak a kételkedés jogát, a bizonytalanság és a be nem avatkozás lehetõségét, azt a türelmetlen diktatúra már nem tûri el: színt kell vallani mindenképpen. A szociális problémák iránt érzékeny, mindennel szemben kritikus, Adyért rajongó nyolcadikos Németh Lászlóból így lett a gimnáziumban megalakult diákdirektórium elnöke. "Rohanunk a forradalomba" - írta akkor már vagy öt éve a költõideál, "A Tûz csiholója".
"S aki mást akar, mint ami most van,
Kényes bõrét gyáván nem óvja:
Mint õs-õsére ütött Isten:
A fölséges Tûz csiholója."
Az 1919. januárban meghalt költõ ezzel Németh Lászlónak is programot adott.
"Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi jónak..."
- hirdette a diákdirektórium elnöke május elsején, a gimnáziumi ünnepélyen. Erõt akart önteni a kételkedõkbe, Ady egyik utolsó versével ünnepelve a "bízó sírókat".
„...a kommün azonban épp akkor elég rosszul állt, félig-meddig éhínség volt, s a vörös csapatok ellentámadása, a stromfeldi offenzíva nem kezdõdött meg, úgyhogy, Budán legalább, az volt a meggyõzõdés, hogy az egész csak néhány napig tarthat. Ez engem inkább belelovalt a hitvallásba. Az én kommunistaságom irodalmi eredetû volt: A Nyugat írói - én azt hittem legalább - kommunisták, nekem is ki kellett tartanom mellette, ha kollégáim szembefordultak is vele. Mert a közhangulat az osztályban kommunistaellenes volt: késõbb a pörbe fogottak ellen sem tudtak semmi kompromittálót felhozni; én voltam az egyetlen, aki kommunistának vallottam magam." (17)
Elment a budapesti direktóriumi elnökök tanácskozására, ahol a vele egyidõs Ignotus Pál s egy "Fleischmann nevû nagy vörös fiú, aki a kommunista baloldalt képviselte", vitatkoztak egymással. Szótlanul, "a homályból" figyelte a vitát a másik budai diákdirektórium vezetõjével, akit onnan ismert - milyen jellemzõ ez is! -, hogy együtt jártak hittanra.
"A budai közszellem lassan a nyolcadikban is szembefordult a forradalommal. A »gettó« kilökõdése már ekkor megkezdõdött (18). Én ebben a szakadásban egészen másképp viselkedtem, mint az elõzõ évben. Hogyne, hisz közben áttértem a Nyugat vallására... Ezekkel a fiúkkal Ady és a többiek az én nevemben is frigyet kötöttek. Ezek büszkék Marxra, s már Freudról is tudnak. Rá kell erõltetnem magamat a barátságukra..." (19).
Jól példázza ezt a magatartást az egyik tehetségesen rajzoló különc osztálytársával, Förstnerrel való kapcsolata.
"Förstnert, a hosszú körmût mindenki idiótának tartotta... Ha a Dunaparton rajzoltunk, a gázlámpa vízszintes lett nála, a korlát az uszályokkal fölfele úszott... Én azonban komolyan vettem; a szokásos Széna téri kerülõ helyett õt kísértem el többször a Zsigmond utcába. A hallgatagsága mögött õ sok mindenrõl tudott, amivel én akkoriban foglalkoztam; írókról is. S a közömbös arcából úgy fordultak ki a vélemények, mintha hosszú elmélkedés tette volna magától értetõdõkké õket. Babits Mihályról azt mondta például: addig dolgozott, hogy negyvenéves korára tehetség lett. Én sosem hallottam odáig ilyen véleményeket. S találgattam az agymunkát, amely ilyenekre vezet. Ez késõbb is megmaradt bennem: a másik ember agya elfogódottá tett; az üzemet akartam érteni, s csak utolsó magyarázatul fogadtam el a szélhámosságot. S Förstner nem volt szélhámos: díjazott festõ lett belõle, csak másképp kapaszkodott ki a világosságra..." (20)
1919 szeptemberében, a románok által megszállt Budapesten zajlott le a fegyelmi vizsgálat a Toldy gimnázium hét volt nyolcadikos tanulója ellen, a Tanácsköztársaság alatti viselkedésük miatt. Mialatt a többiek érettségiztek, nekik a díszteremben a fegyelmi bizottság kérdéseire kellett válaszolniuk. Öten végül megkapták az engedélyt, hogy pótérettségit tehetnek, ezek között volt Németh László és Förstner Dénes is, aki mellesleg Faddi Dénesként lett valóban neves festõ és grafikus, egészen 1945-ben bekövetkezett tragikus haláláig. . .
Ez a szeptember Németh László számára még tartogatott néhány sorsdöntõ pillanatot. A forradalmi ideákban, azok megvalósult formájában csalódott fiatalember a forradalom bukását saját egyéni életének bukásaként élte meg. Szinte kapóra jött egy szerelmi csalódás, hogy ne lásson kiutat, s egy - szerencsére sikertelen - öngyilkossági kísérletbe hajszolja magát. Apjáról akkor már hosszú ideje semmit se tudott. Anyja gödöllõi lakásába elõbb a vörös hadsereg, azután meg a megszálló román hadsereg egy-egy tisztje volt beszállásolva.
Fel akart számolni mindent: ha már az életébõl nem tudott kilépni, el akart menni az országból.
Nagybátyja révén összeismerkedett egy bécsi újságíróval, aki szerzett volna számára állást Bécsben, s mellette helyet a bécsi egyetemen, a bölcsészéten. Úgyis német szakos tanárnak készült, Budapesten pedig senki se tudta, hogy meddig tart a megszállás és megnyílik-e még valaha az egyetem. A bécsi egyetemi felvételhez hiányzott a latin érettségi. Mivel Németh László reálba járt, sem latint, sem görögöt nem tanult. Latint külön tanult, ebbõl érettségizett is júliusban, de a kommün alatt szerzett bizonyítvány akkor már semmit se ért.
"A pótérettségizõktõl elköszöntünk, s nem találkoztunk többet az életben... Csak Förstnerrel, a festõjelölttel jöttem össze egyszer vagy kétszer. Õ megmutatta a húga, egy tizenhárom éves kislány verseit; én meg a magaméit, amelyet õ teljes joggal Ady-utánzatoknak tartott. Egyszer a lakásán is voltam: ott láttam elõször Szõnyi István képét, s a kislányt is, akinek a szandálos lába sokkal jobban tetszett a versénél. Egy nap azonban õtõle is elbúcsúztam azzal, hogy kivándorlok Bécsbe. Most érzem csak, mi az Németh Lászlótól, mondta õ, elválni. S minthogy mégsem mentem ki, szégyelltem volna újra jelentkezni..." (21)
Németh László tehát itthon maradt.
Letette a latin pótérettségit - egykori tanára a Bulyovszky utcából, akkor már mint tankerületi fõigazgató, segített neki:
"Amikor meghallotta, hogy miért olyan sürgõs az érettségi, megint összehúzta a szemét. - Te, miért készülsz te oda? -Õ már tudta, amit én nem: hogy Bécsbe az emigrációba megyek. Az érveim azonban úgy látszik, megnyugtatták..." (22)
"Most már az érettségi is megvolt. S az utolsó pillanatban mégis meghátráltam. Az újság rémített meg, amelytõl egész életem megváltozott volna? Az ösztönöm felismerte benne a kommün alatti dac és kínos póz folytatását, s akármilyen dicstelenül, de magamhoz akartam hasonlítani." (23)
Furcsa, egyszerre ijesztõ és megható kavalkádja ez a tizennyolc éves fiatalemberen végighullámzó érzéseknek. Egyszerre foglalkoztatták õt a 13-14 éves kislányok - Ella, késõbbi felesége, akiért az öngyilkossági kísérletet elkövette, ugyanennyi idõs volt akkor -, a magasztos eszmék, az igazi költészet és az egész világ sorsa. Ebben a kiforratlan, kialakulatlan állapotban születtek meg - a sors szeszélye, a körülmények kényszere folytán - legfontosabb, egész életére kiható döntései.
Mi vezérelte az egészséges lelkû, tehetséges fiatalt ezekben a sorsdöntõ választásokban? A felismert tehetségért érzett felelõsség, az önmegvalósítás vágya.
„...magamhoz akartam hasonlítani."
Pontosan ez vezérelhette Szilárd Leót is. Neki azonban el kellett mennie, hogy megvalósíthassa önmagát, Németh Lászlónak itthon kellett maradnia ugyanezért.
Szilárd Leót környezete és természete egész életén át ûzte, hajtotta, keresztül a világon; Németh Lászlót nyugtalan magakeresése kergette keresztbe-kasul az országban. A világpolgár idecsöppent marslakóként tette a dolgát, az elhivatott író pedig szerzetesként élte - ha hagyták - életét. Egyikük az emberiséget akarta megmenteni, másikuk a magyarságot.
És mindketten: saját tehetségüket.
Végül is ez az, ami mindkettõjüknek maradéktalanul sikerült.
A célok lehettek olykor hamisak, csalfák, a módszerek rosszak, alkalmatlanok. De nem fér kétség a jó szándékhoz, az erkölcsi tisztasághoz. Végül is a magasztos célok, melyet elérni akartak, a jó ügyek, melyért tehetségükkel csatáztak, javukra billentik a mérleget.
A természettudományok iránti tiszteletük, elkötelezettségük közös gyökere ott eredt valahol Budapesten, talán épp a Bulyovszky utcában.
Többek között ezért is tanulságos emlékeznünk esendõ tanáraikra.
(1) William Lanouette, Bela Szilard: "Genius in the Shadows.
A Biography of Leo Szilard". Charles Scribner's Sons, New
York, 1992. 31. old.
(2) u. a. 32. old.
(3) Bp. VI. ker. Fõreál Értesítõje
1915/1916 50. old.
(4) u. a. 13. old.
(5) Kiss Istvánné: A Trefort utcai "Minta".
Bp. 1987. 141. old.
(6) Báró Kemény Zsigmond Fõreáliskola
Értesítõje 1927/28 5. old.
(7) Németh László: Homályból
homályba. Magvetõ és Szépirodalmi
Kiadó, Bp., 1977. I. kötet, 96. old.
(8) Bara Zsuzsa: Iskola a Bulyovszky utcában. Bp. 1991.
29. old.
(10) William Lanouette, Bela Szilard: "Genius in the Shadows.
A Biography of Leo Szilárd" 36. old.
(11) u. a. 39. old.
(12) u. a. 42. old.
(13) Németh László: Homályból
homályba I. 188. old.
(14) William Lanouette, Bela Szilard: "Genius in the Shadows.
A Biography of Leo Szilárd" 48. old.
(15) u. a. 49-50. old.
(16) Németh László: Homályból
homályba I. 155. old.
(17) Németh László: Homályból
homályba I. 162. old.
(18) u. a. 144. old.
(19) u. a. 145. old.
(20) u. a. 146. old.
(21) u. a. 181. old.
(22) u. a. 182. old.
(23) u. a. 182. old.
 |
Természettudományi és tudománytörténeti dokumentumok |