(1870. március 11.)
11/3 870.

   Kedves fiam !

   Éppen ülésbe készültem, mikor 8-án írt leveledet hozták. Szokásom szerint tehát megint a képviselõházban válaszolok. Ha az idõ Svájcban hasonló az idevalóhoz, jól tetted, hogy visszatértél. Itt a tél minden kellemetlenségeivel újra kezdõdött, s most is hóförgeteg tépdesi a háromszínû lobogót, mely az országházon felvonatott. - åly idõben sokkal szívesebben tudlak egyetemed körében, mint a Titlis vagy tán csak a Pilatus vagy Rigi magaslatain, azonban nem tagadom, hogy az ismerõsök, kikrõl szólsz, s kiket kerülve Luzernba mentél, kissé aggasztanak, fõképp midõn azon ragaszkodást látom, melyet az bizonyít, hogy követtek. - Kérlek, fiam, vigyázz magadra, éppen jó tulajdonaid, humanitásod és jószívûséged teszik reád nézve veszélyessé az ily társaságot, és fájdalom, eljött az idõ, hol a jövõrõl kell gondoskodnod. - A baj, mely minap a képviselõházban ért, nem volt oly súlyos, minõvé azt a lapok festették. Nem volt gutaütés, csak emlékeztetés reá. A halál csak csendesen kocogtatott, s reménylem, még nem azonnal fog beköszönteni, azonban szükség, hogy a lehetõségrõl komolyan gondolkozzunk, s pedig nemcsak én, hanem Te is, mert végre ha én nem leszek, te vagy családodnak nemcsak feje, hanem föltartója is. - Anyádnak támaszra lesz szüksége, s mert könnyen meglehet, hogy én soká támasza nem lehetek, mentül elébb férfivá kell válnod, hogy helyemet pótoljad. - De hagyjuk ezt, szomorú téma, és te magadnak éppoly jól el tudsz mondani mindent, mint én. - Ha ismerõseid Heidelbergben nem hagynak nyugton, talán egy idõre Karlsruhba mehetsz Kmoskóhoz vagy máshová. Azonban e részben mindent saját belátásodra bízok. - Mennyire vágyódom a pillanat után, mikor a doktorátust letéve hazajössz, azt alig mondhatom, de azért mégis óhajtom, hogy csak akkor jöjj, ha egyetemi pályádat befejezted. Akkor nevelésed egy bizonyos Abschlusshoz ér, és arról tanácskozunk, vajon Wilhelm Meisterünk Wanderjahrjait kezdje-e meg, vagy pedig az élethez fogjon, komolyan, mint férfiú. Addig tehát ezekrõl ne beszéljünk, azonban igen le fogsz kötelezni, ha idõrõl idõre írsz. Nincs más örömöm, mint bennetek, és csakugyan van örömökre szükségem, mert jelen helyzetem több mint kellemetlen. Napjaim küzdelmek között folynak, s rosszakarat és értelmetlenség elkövetnek mindent, hogy helyzetemet elkeserítsék. - De küzdeni kell és küzdeni fogok, habár legszebb reményeim naponta fogynak; mert egyrõl meg vagyok gyõzõdve, és ez az, hogy ha fáradozásaim a magyar nemzet speciális érdekeit nem mozdítják is elé, legalább nem lesznek elveszve általában véve a civilizáció érdekében. - E levelet, mint a dátumból látod, a leghevesebb diszkusszió között írom, mely a honvédek nyugdíjazásáról folyik. - Az oppozíció a honvéd-kérdésbõl politikus kapitálist csinál, és ezért ugyanezen kérdést évenkint elérántja, ámbár már minden becsületes honvédrõl régen gondoskodva van, és a honvédek nyugalmazása adó útján újra felélesztené a nemzetiségi ellentéteket. - De ezt s azon veszélyeket, melyek abból következhetnek, kedves Uraimék nem bánják. Csak beszélni lehessen, agitálni és éljeneztetni, a többi mindegy nekik. Õk egy fáklyászenét ma nem adnak azért, ha pillanatnyi dicsõségök árán a haza nagyságát vásárolhatnák meg, hisz minek volna-e haza az õ hazájok, ha e sajátjokból jövedelmet nem húzhatnának. -

   De elég mára, ég áldjon meg; írjál mentül elébb és szeresd

szeretõ apádat
Eötvös  

   Hétfõre várom Ilonát fiacskájával.

Vissza az "Eötvös Loránd és Eötvös József levelezése" c. lapra