(1867. december 2.)
2/12 867

   Kedves fiam !

   Ez egyszer az adós én vagyok, mi levelezésünknél ritkán fordul elõ, - de ha valaha miniszter lennél - mitõl egyébiránt Isten õrizzen meg, fõképp Magyarországban -, át fogod látni, hogy e helyzetben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben tennénk, s hogy az egész hatalom, miért annyian irigyelnek, tulajdonképp csak a szolgaságnak legkellemetlenebb neme. Leveleid - éppen ma jött egy anyádhoz - igen hív képét adják életednek. Nem fárasztod magadat hosszú leírásokkal, de minden sorból érezni, hogy jól érzed magadat, és igazságod van, mert helyzeted csakugyan a legkellemesebb. A nyugalom egymaga még nem boldogít. Leheverni kényelmes pamlagon, szobájában, minden kellemetlenség nélkül, még nem nagy élvezet. Jólesik az is, ha elfáradtunk, s mert én is fáradt vagyok, nem kívánok mást; de még koromban is a nyugalom maga sokára nem elégíthet ki. De pihenni egy magas tetõn, honnan határtalan kilátás nyílik, vagy pihenni a hajó fedezetén, mely duzzadt vitorlákkal továbbhalad, s míg semmi idegen zaj nem bánt, míg minden zavaró érintkezéstõl mentek vagyunk, végtelen tért látni magunk alatt, egy dicsõ látkört fogni fel, egy tekintettel, vagy míg magunk nem mozdulunk, érezni, hogy haladunk: - ez már a legfõbb gyönyör, s ilyent csak a tudományos foglalatosság adhat. A legszebb, a legháladatosabb, s az, mely szabad férfihoz legméltóbb. És azért örülök, hogy ezt választád magadnak, s azon pályán jársz, melyet én, ha hajlamaimat követhettem volna, soha nem hagytam volna el.

   Mi itt a lehetõleg kellemetlenül élünk, - hála Istennek, a "mi" alatt nem családom, de politikai barátaim értendõk. Küzdeni naponkint az értelmetlenség ellen; fáradni, hogy azoknak szabadságát biztosítsuk, kik arra ész- és kedélyi tulajdonaik miatt képtelenek; avval vesztegetni idejét, hogy oly dolgokat magyarázzunk meg, melyeken a XIX. század második felében senkinek nem kellene kételkedni: oly foglalatosság, melynél a Danaidák hordajának töltögetése nem sokkal kellemetlenebb lehetett. Vannak pillanatok, melyekben néha oly érzés fog el, mintha egy nagy követ látnék magam elõtt, melyet fel kellene emelnem, s melynek felemelésére sem saját erõm nem elégséges, sem másnak segítségére nem számolhatok, mert ha itt-ott akad is egy, honnan vegyem az embereket, kiknek segedelmével az egész ország közoktatási rendszerét megváltoztassam? De végre is benn vagyunk, s ki vagy legalább kifelé kell gázolnunk, s abban keresni vigasztalásunkat, hogy ha nem tettünk is semmit, legalább megtettünk mindent, mi helyzetünkben lehetséges volt. Vannak helyzetek, melyekben fáradságunk jutalma nem a siker, hanem csak azon meggyõzõdés, hogy kötelességünket teljesítettük, habár a sikernek reménye nélkül is.

   Ég áldjon meg. Mind egészségesek és csókolnak. Tiszteld nevemben Bunsen, Kirchhoff, Welcker, Bluntschli és Wangerowot.

Szeretõ apád
Eötvös

Vissza az "Eötvös Loránd és Eötvös József levelezése" c. lapra