"Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!"     (Baudelaire: Az utazás)

Elhoztam egy csaknem fél évszázaddal ezelõtti folyóiratot. Érdekes dolgot találtam benne. Felolvashatom?

- Hogyne, természetesen!

- Az idézet egy hosszabb írás végsõ következtetése:

"Az is lehetséges, hogy az egyszer megindított magreakciólánc nagy energiája más magreakciókat indít majd meg. De rendelkezhetik-e az ember egy merõben új területen azzal a szükséges óvatossággal, mellyel meg tudja akadályozni a nem várt és nem kívánt további reakciókat? Nemcsak a "tûzgyújtást", hanem a "tûzoltást" is fel kell találnia annak, aki a természet elképzelhetetlen bõségû energiaforrásai között kísérletezik. Az egyenértékegyenlet szerint puskaporos hordó tetején táncolunk, onnan kell megszereznünk jövõ gazdasági életünk legóhajtottabb kincseit. Forradalmi újítást jelentene polgári és katonai téren egyaránt, ha a továbbiakban az atomenergiák csillagászati számai vennék át a szerepet a szén és az olajmezõk mai értékelése helyett.

Mikorra tehetõ az az idõ, amidõn az atomenergiák felhasználása nem lesz álom többé? Azt felelhetjük: ilyen jóslásba nem bocsátkozhatunk, mert a tudomány fejlõdése nem folytonos, hanem ugrásszerû! A tudományt a spontán felfedezések viszik elõbbre, a szorgalom csak megépíti az összeköttetést az elõretörés után. Mondhatjuk, hogy ma már megvan az alapja az elõretörésnek, s így jogos a hitünk és reményünk az atomenergiák kihasználása és az emberiség szebb jövõje iránt."

- Lassan rájöttem, ezek az én szavaim, az idézet egyik régebbi írásomból való...

- A Királyi Magyar Természettudományi Társulat ismeretterjesztõ folyóiratában, a Természettudományi Közlönyben látott napvilágot, s a megjelenés idõpontja is sokatmondó: 1941 novembere.

- Valóban, e kép nem sokat változott. Ma is az emberiség egyik legnagyobb gondja, miként szabadítson fel új energiaforrásokat a pusztulás kockázata nélkül.

- A világméretû pusztítás lehetõségét a természettudós adta az emberiség kezébe. Nem nyomasztó teher ez a kutatómunkában?

- Nem. Ebben én nem hiszek. Lehet, hogy egyedül állok a véleményemmel, de meggyõzõdésem, a tudósnak nincs ebben felelõssége. A természettudományokat az élet hozza magával. A tudomány mûvelése szükségszerûség. A fejlesztõ munkát nem hagyhatjuk abba csak azért, mert vannak emberek, akik eredményeinket megpróbálják aljas céljaik szolgálatába állítani.

- Ön részt vállalt volna az atombomba kidolgozásában, ha mondjuk Robert Oppenheimer professzor a Los Alamos-i kutatások irányítója megkéri erre?

- Kérdésének jóval több valóságalapja van, mint az ehhez hasonló "mi lett volna, ha..." fordulattal kezdõdõ tudakozódásoknak. Ha már akkor kinn élek Amerikában, minden bizonnyal engem is megkeresnek, és én vállaltam volna a feladatot. Háború volt, ha õk nem cselekednek, akkor az ellenség készül el vele. Ez ennyire egyszerû.

Természetesen embertelenség ilyen gyilkos fegyvert oktalanul felhasználni. Tudóstársaimmal együtt engem is lesújtott a hír, amikor megtudtam, hogy Hirosimára ledobták az atombombát. De ez nem a mi bûnünk, nem a fizikusok bûne.

- Idõközben az emberiségnek több más gondja is akadt.

- Igen, az energiakérdésen túl a másik égetõ gond szaporodásunk gyorsasága. Földünk lakóinak lélekszáma exponenciális törvény szerint nõ, és ez csak hasonló törvénnyel ellensúlyozható. Találunk-e ilyent? Marad-e más lehetõségünk, minthogy kinyissuk a börtönajtót, Földünkét, ahová Kopernikusz és Galilei zárták az emberiséget? Galileinek egykoron azért kellett a vádlottak padjára ülnie, mert kortársai képtelenek voltak elfogadni a tényt, hogy a teremtés koronája egy kis földbolygó börtönében él. Akkor persze senkinek se jutott eszébe, hogy egyszer majd kinyitjuk a börtönajtót. A mi életünkben ez bekövetkezett. Az emberiség elõtt új lehetõség nyílt, új terület: a világûr. A földi élet nagy lépés megtételéhez közeledik. Eddig csupán egyszer esett meg vele hasonló, amikor az élet a tenger sós vizébõl kilépett a szárazföldre. Cserébe jóval nagyobb mozgékonyságot, gazdagabb energiacserélési lehetõséget kapott, s fejlõdése eljutott az emberi intelligenciáig. Az élet most ismét a tágasabb tér felé igyekszik. S ha egyszer tartósan kilép a Föld vonzáskörébõl és megtelepszik a világûrben, akkor jutalmul sokkal nagyobb változatosságot, fejlõdési lehetõséget kap.

- Az élet, életünk azonban a Földön alakult ki, ezernyi szállal kötõdik ide. Nem lesz-e számunkra idegen a világûr? Az az élet már nem is lesz emberarcú!

- A tengerbõl kilépõ életnek is át kellett alakulnia, hogy alkalmazkodni tudjon a szárazföldhöz. Sejtjeinkben magunkkal hoztuk a tenger sós vizét, szemünket ma is vele mossuk, s ha bekövetkezik az újabb nagy lépés, akkor majd a földi légkört tesszük a tarisznyánkba és visszük, amíg szükségünk lesz rá. Így válunk majd csillagközi polgárává a világegyetemnek.

- És ültetünk egy fát a földi civilizáció emlékére! De hol?

Bocsánat a közbeszólásért. Tudom, Ön cselekedett is: 1946-ban elsõként nyitotta résnyire a világûr felé vezetõ kaput az idõközben világhírûvé vált Holdradar-kísérletével. Mielõtt errõl faggatnám, szeretném, ha szót ejtenénk gyermekkoráról, arról az útról, amelyet végigjárt.

- Helyes, legyen így. Nekem is az a meggyõzõdésem, hogy gondolkodásmódunk, jellemünk már gyermekkorunkban kialakul, és ez rányomja bélyegét késõbbi életünkre. A korai érzések, gondolatok belénk maródnak, velünk élnek, irányíthatják tudományos munkánkat is.

- Milyen hatások érték Önt gyermekként? Ma mit õriz ezekbõl?

- Érdeklõdésem kezdettõl két irányba vonzott. Foglalkoztatott a tágabb világ, amelyben éltem. Izgatott és számtalan megválaszolatlan kérdéssel szolgált a fölém boruló csillagos ég. Kitûnõ szemem volt. A Göncölszekérben még a Kisbérest is jól felismertem, ezt a halványan pislákoló csillagot.

Tízéves voltam, amikor 1910-ben megjelent az égen a Halley-üstökös. Csaknem a fél eget bevilágította tündöklõ csóvája. Hajnalonként felkeltettem a családomat, nézzük együtt a csodát.

- Professzor úr azon kevesek egyike, aki 1986-ban viszontláthatta a Halley-üstököst. Igaz, most nem Gyulaváriból nézte...

- Igen, de a mostani látvány korántsem volt olyan lenyûgözõ, mint a gyermekkori élményem. A washingtoni csillagdából egy homályos kis ködfoltot láthattam. Mondtam is az ottani csillagászoknak, erre már nem vagyok büszke.

- A gyulavári égbolt mit jelentett Önnek?

- Kitörölhetetlen emléknyomok forrása lett. Gyermeki fantáziámat különösen a Hold izgatta. Késõ estig játszottam az udvaron és megigézve néztem, miként húz el a Hold a templomtorony mögött. A torony a mi kertünkben állt, édesapám volt Gyulavári református lelkipásztora. Ott nõttem fel a parókián. Nézõpontomból a Hold és a templom tornya oly közel levõnek tûnt, hogy motoszkálni kezdett bennem a kérdés: mi lenne, ha felmásznék a torony tetejére, jól kinyújtanám a karom, elérném-e, megtapogathatnám-e a Holdat? Megkérdeztem a felnõtteket. Jóindulatú mosolygással válaszoltak. Nem gorombítottak le, nem gúnyoltak ki buta kérdésemért. Csak most, utólag látom, milyen szerencsés voltam. Így továbbra is bennem élhetett a gondolat, megõrizhettem az álmom. Talán ennek is köszönhetem, hogy jóval késõbb, az újpesti Egyesült Izzóban valósággá válthattam.

- Ez azonban egy késõbbi történet. Maradjunk még egy kicsit a gyermekkornál.

- Igen-igen. Gyermeki érdeklõdésem másik iránya nagyon is a földhöz tapadt. Izgattak a mûszaki problémák és az ezek megvalósításának, kihasználásának lehetõségei. Amikor Blériot átrepülte a La Manche csatornát, nagy hírverés volt az újságokban. Azonnal átláttam, min alapszik a repülõgép: a légcsavar elõrehúzza, a szárny pedig fönntartja. Hiszen ez ugyanaz, mint az én sárkányom! Sárkányok építésének nagy mûvésze voltam. Azonnal nekifogtam és olyan sárkányokat készítettem, melyek hasonlítottak Blériot gépéhez. Volt azután egyéb is..., például az automobil. Az automobil abban az idõben kezdett elterjedni. Nyomban feltaláltam a saját automobilomat.

- Az milyen volt?

- Egy hengerre kötelet csavartam, s ha a kötelet húztam, a jármûvem megindult. Ezt a találmányomat is bemutattam a nagyoknak, s elmagyaráztam, most már csak azt kell feltalálni, mi húzza a kötelet. Ismét csak mosolyogtak.

- Szülei hogyan segítették a környezetétõl, gondolom, kissé elütõ érdeklõdésû gyermeküket?

- Szüleimnek sokat köszönhetek, mindenben támogattak. Említettem már, apám református pap volt, vallásos nevelést kaptam, ez azonban nem jelentett vakbuzgó vallásosságot. Biztos alapot adott, igazi családi érzést, olyan világot, melyben jól megfért egymással vallás és Univerzum. Még elemista koromban történt, 7-8 éves lehettem, édesapámmal elmentünk egy népszerû fizikai elõadásra. A gyulai gimnáziumból jöttek néha tanárok Gyulaváriba elõadást tartani. Ez alkalommal a fizikatanár jött, s egy Segner-kereket hozott magával és légszivattyút. Bemutatta, elmagyarázta a Segner-kerék mûködési elvét, majd a légszivattyúra került sor. Ott álltam, mint akit megbûvöltek, teljesen lenyûgöztek a látottak-hallottak. Õ észrevette érdeklõdésemet, felém fordult és így szólt: "Mondd csak kisfiam, tudod-e hogyan is mûködik a légszivattyú?" Én csak álltam megbabonázva, némán. Édesapám nagyon megbotránkozott ezen, s amikor hazaértünk, keserûen kifakadt: "Na, ebbõl a gyerekbõl sem lesz soha semmi!"

Még kisgyermek voltam, amikor apám meghalt, s mi édesanyámmal Debrecenbe költöztünk. Itt érettségiztem azután a híres Debreceni Református Kollégiumban. Diákéveim alatt édesanyámtól kaptam a legtöbb támogatást. Emlékszem, még diákként "elektromozó" gépet akartam készíteni, de hiányzott hozzá egy jókora üvegtábla. Igaz, én már kiszemeltem az e célra megfelelõt, csakhogy az az egyetlen valamirevaló bútordarabunk, a szép könyvszekrényünk elejét díszítette. Elõadtam édesanyámnak a kérésemet. Õ türelmesen végighallgatott, és magam is meglepõdtem, amikor a javamra döntött. Fölszabdaltam az üvegtáblát, megépítettem a gépet... Érettségi elõtt választani kellett, milyen pályára lépjek. Rokonaink, barátaink, mindenki arra ösztökélt, hogy orvos legyek. Az orvos sok pénzt keres, a fizikus lenézett ember - érveltek. Most is édesanyám döntötte el a kérdést: azt tanulsz fiam, amihez kedved van! Így lettem fizikus!

- A Református Kollégiumban milyen hatások érték?

- Középiskolai pályám érdekesen kezdõdött. Már a legelsõ napon Szabó Lõrinccel vetett össze a sors. Az évnyitó ünnepség elõtt a kollégium udvarán zsibongott a sok gyerek. Megilletõdve néztem a hangos forgatagot, csak álldogáltam, nem vettem részt a játékban. S akkor megláttam, hogy van még egy gyerek, aki nem ugrál. Odamentem hozzá. Ha te sem játszol, akkor nézzük együtt a többieket. Jó - mondta õ -, de ki vagy te? Bemutatkoztam, õ is megmondta a nevét, kezeltünk. Szabó Lõrinc lett az elsõ barátom, én lettem az õ elsõ barátja. Amikor bementünk az osztályterembe, egymás mellé ültünk, és így volt ez a nyolcadik osztályig. Érdekes, hogy a fejlõdésünkben egészen az ötödik osztályig nem volt látható különbség. Latint, mennyiségtant, irodalmat egyformán vette be az agyunk. Hatodiktól azután õ az irodalom, én pedig a természettudományok vonzáskörébe kerültem. Ebbõl az idõbõl emlékszem egy vitára, melynek fõszereplõi mi voltunk. Nem tudom már, hogy az önképzõkörben vagy a folyosón zajlott-e le, körülöttünk az osztálytársakkal. Tanultuk a latin mondást: "Sic itur ad astra" - így jutunk a csillagokig. Igen ám, de hogyan? - tette fel valaki a kérdést. Szabó Lõrinc azonnal kész volt a válasszal: csakis a költészet szárnyain. Ellenvetettem. Akkoriban már különféle természettudományos könyveket olvasgattam, s ennek alapján megkockáztattam a merész feltevést: "Én azt is el tudom képzelni, hogy egykor a tudomány teszi képessé erre az embert, a természettudomány ad valóságos szárnyakat, s akkor majd eljutunk a csillagokig." Kinevettek, álmodozónak neveztek.

- No, de nemcsak a költõnek, a természettudósnak is nagy szüksége van az álmaira.

- Így van, aki igazából eljegyzi magát a tudománnyal, az ugyanúgy álmodik, mint a költõ. Ilyen vonatkozásban nincs különbség a tudós és a mûvész között.

- Debrecenben milyen tanárai voltak?

- Mennyiségtanra és fizikára két kiváló ember tanított: Jakucs István és Nyári Béla. Mindketten egykor Eötvös-kollégisták voltak.

- Mitõl voltak õk jó tanárok?

- Lelkiismeretesek voltak, és fel tudták ébreszteni diákjaikban az érdeklõdést, a tantárgyuk iránti szeretetet. Nem ragaszkodtak mereven a tananyaghoz, diákjaikra külön-külön is figyeltek. Jakucs István olyan könyvet adott a kezembe, amelybõl a differenciálszámítást tanulhattam, azután fizikakönyveket... Amikor leérettségiztem, õk ajánlottak engem az Eötvös-kollégiumba, melynek tagságát elnyertem, s egyetemi éveimet e kollégiumban töltöttem.

- Mit jelentett, mit adott Önnek az Eötvös-kollégium?

- Én a legmesszebbmenõen az Eötvös-kollégium mellett állok. Nagyon áldásos, magas szintû nevelõmunkának adott keretet. E véleményemnek külföldön is több ízben hangot adtam. A kollégiumnak meghatározó szerepe volt abban, hogy ma a magyar tudósok neve oly jól cseng a világ szellemi fejlõdéstörténetében. Eötvös Loránd gondolata volt a kollégium létrehozása. Az értelmes diákok kiválogatásával a magyar szellemi életnek, a tudomány fejlõdésének akart ösztönzést adni. Szerintem ezt a célt teljes mértékben meg is valósította. A kollégiumban szabad légkör volt, bárki kifejthette a véleményét, s lehettek mégoly élesek is a vitáink, mindannyian tudtuk, a barátságot ez nem érinti. Nézetei miatt senkit sem érhetett hátrányos megkülönböztetés. A vitáinkat senki sem gátolta, senki nem irányította.

Nem voltam egy nézeten mondjuk a katolikus kongreganista szobatársammal, Somogyi Józseffel, aki Aquinói Szent Tamás filozófiáját vitatta. Én erre szemére vetettem a katolikus egyház súlyos melléfogását, majdhogynem bûntényét, amikor Galileit elítélték, megfélemlítették és arra kényszerítették, hogy visszavonja tanait. Ezt én sohasem tudnám megbocsátani - mondtam neki. Ezen persze nem vesztünk össze, nem mentünk ölre. Volt olyan barátom is, aki már olvasta, ismerte a marxizmust, magyarázta nekünk... Vele is vitatkoztam.

- Úgy tudom, a katolikus egyház rehabilitálta Galileit 1979-ben, Einstein születésének századik évfordulóján II. János Pál pápa azt a nyilvános nyilatkozatot tette, hogy Galilei Einstein tiszteletre méltó elõfutára volt.

- Akit úgy elítéltek, mint Galileit, akinek a könyvét az 1800-as évek elejéig indexre tették, azt már nem lehet rehabilitálni. Az egyház nem rehabilitálhatja önmagát.

- A budapesti tudományegyetemen milyen volt a fizikusképzés színvonala?

- Amikor az egyetemre kerültem, 1918 második felében, Eötvös Loránd már nagybeteg volt, rövidesen meghalt. Így õt már nem hallgathattam, nem is láttam soha. Munkásságát azonban jól ismertem, a torziós ingáját, a világhíres kísérletét, mellyel alátámasztotta a súlyos és tehetetlen tömegek egyenlõségének gondolatát.

- A fizika ma újra felfedezte Eötvös Lorándot...

- Igen-igen; híres kísérletét megismételték, de alig tudtak javítani rajta. Õszintén megvallom, a budapesti tudományegyetemen abban az idõben nagyon elmaradott volt a fizikatanítás. Professzoraink a múlt század fizikáját tanították. Az új fizikát, a kibontakozó kvantumelméletet és a relativitáselméletet csak olvasmányaimból ismertem. Fogékony voltam az új iránt, így az egyetem elvégzése után a doktori disszertációmat már atomfizikából készítettem. A mágneses terek optikai jelenségeket befolyásoló hatását vizsgáltam. Az elmélettel párhuzamosan kidolgoztam egy kísérletet a magneto-optikai jelenségek további vizsgálatára. Ennek megvalósítására Budapesten nem volt lehetõség, ezért tanáraim tanácsára Berlinbe mentem. Itt elõször a Physikalisch-Technische Reichsanstaltban, majd az egyetem Fizikai-Kémiai Intézetében dolgoztam. Igaz, közben témát változtattam, de megmaradtam az atomi jelenségek mellett.

- Az Ön berlini évei alatt a fizikában egy új világ született. Megfosztották trónjától a klasszikus newtoni mechanikát, s elindult diadalútjára a kvantummechanika.

- Pontosan. Ez az idõszak virágkora volt a fizikának. Mondjuk úgy, második virágkora, mert az elsõ a francia forradalom idejére esett, és olyan nevek fémjelezték, mint Lagrange, Laplace, Arago... A második virágkora a berlini volt. Ott dolgozott Max Planck, Albert Einstein, Erwin Schrödinger, Max Laue és még sorolhatnám a neveket. Rendszeresen ellátogatott ide Koppenhágából Niels Bohr, és Werner Heisenberg is gyakori vendég volt. Híresek és látogatottak voltak Laue kollokviumai, melyeken hetenként egyszer a frissen megjelent publikációkat beszéltük meg. Mindig más adott elõ, utána vita következett. Egyik alkalommal rám is sor került.

- Mirõl adott elõ?

- Az aktív gázokról beszéltem. Részben a saját eredményeimet ismertettem.

- Volt vita?

- Nem, nem lett belõle nagy veszekedés.

- A négyéves berlini ösztöndíj után szegedi évek következtek. Neves akadémikusunk, Szõkefalvi-Nagy Béla, aki a harmincas évek elején egyetemi hallgatóként került kapcsolatba Önnel, így emlékezik: "Elsõként a fizika ejtett rabul. Ennek egyik oka valószínûleg az volt, hogy akkoriban kitûnõ fizikai szemináriumokon vehettem részt. Bay Zoltán professzor tartotta ezeket, aki akkor került Szegedre, az elméleti fizikai tanszék élére, Magyarország legfiatalabb egyetemi tanáraként."

- Szemináriumaimat a Laue-kollokviumok mintájára szerveztem. Mindig a legújabb eredményeket, a legújabb cikkeket vitattuk meg. Bár Szegeden elméleti fizikát tanítottam, laboratóriumi kísérleteimet is folytattam. A szerencsés véletlen, pontosabban a zene hozott össze Szent-Györgyi Alberttel. Õ is akkor jött Szegedre, csak kissé messzebbrõl, Amerikából. A Fogadalmi templom karzatán ismerkedtünk össze, az orgonajáték szünetében. Gyakran jártam oda, gyönyörködtem jó barátom, Antos Kálmán orgonamûvész játékában. Szent-Györgyi azonnal a tárgyra tért: "Nahát, mennyire örülök, hogy elméleti fizikussal hozott össze a sors, mert meggyõzõdésem, a biológia jövõbeli fejlõdésére a kvantumfizika lesz nagy hatással." Már akkor ezt mondta. Intelligens, kedves felesége, Nelli mosolyogva figyelmeztetett: "Vigyázzon, Albitól nem lesz nyugta!" Igaza lett, de nem bántam. Sokat sétáltunk beszélgetve a Tisza-parton, együtt jártunk evezni, kikötöttünk, vitatkoztunk, kis halászcsárdákba tértünk be, tovább vitatkoztunk. Késõbb mindez az Egyesült Államokban, Woods Hole-ban folytatódott, ahol a nagy morénakövekre ülve igyekeztünk megfejteni a titkot, miként befolyásolják a kvantumjelenségek a biológiai történéseket.

- Mit jelentett Önnek Szent-Györgyi Alberttel való barátsága?

- Szent-Györgyi külföldön járva nagyon jó kapcsolatba került a Rockefeller Alapítvánnyal és kieszközölte, hogy Magyarországnak egymillió pengõt adjanak laboratóriumok fejlesztésére. Ebbõl Szeged nagy részt kapott, én is berendezhettem a laboratóriumokat. Ez nagyon nagy segítséget jelentett.

- Mi volt a közös vonás Önökben, ami annyi éven át életben tartotta barátságukat?

- Kíváncsiság a természet dolgai iránt. A megértés szándéka. Ez volt a közös bennünk.

- És talán az, hogy Önök nem szûk szakterületen dolgoztak, így széles kitekintésük volt a természettudományokra, és fogékonyak voltak szakmájuk határterületén, a kapcsolódási pontokon történtek iránt is.

- Igen, ez jó fogalmazás.

- Hogyan dolgoztak együtt?

- Biológiai kérdésekben mindig Szent-Györgyi vetette fel a témát. Azt mondta: "Nézd, ez az izom így dolgozik. Ha neked izmot kellene csinálnod, miként kezdenél hozzá? Vajon a teremtõ hogyan csinálná?" Válaszoltam rá, elmondtam az elképzelésemet, megvitattuk, a végén 2-3 publikáció lett az eszmecserébõl. Huszonöt éven át jártam vissza hozzá a Massachusetts állambeli Woods Hole-ba, míg érdeklõdése más irányba nem fordult. A rákkutatásra tért át, s e terület már a kémia birodalma volt. Idõközben engem is más kötött le, de pár éve még együtt mentünk egy vitorláskirándulásra a Karib-tengerre.

- Szegeden Ön nemsokára válaszút elé került

- Igen, 1936-ban egy vasárnap délután meglátogatott Aschner Lipót, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatója és felajánlotta kutatólaboratóriumuk megüresedett vezetõi székét. Pfeifer Ignác nyugalmazott mûegyetemi tanár helyére kerültem, aki már innen is visszavonult.

- Honnan tudta Aschner Lipót, hogy Szegeden kell keresnie Pfeifer professzor utódját?

- Ez nem volt véletlen. Jó kapcsolatom volt az Izzóval, gyakran segítettek szegedi intézetemen egy-egy mûszerrel, mérõberendezéssel. Többször megfordultam náluk, kutatómérnökeik közül Selényi Pált közelebbrõl is ismertem. Emlékszem, mikor érdeklõdtem nála egyik szabadalmam sorsa iránt így válaszolt: "Sajnos nem tudtuk megtámadni."

- Ön tehát elfogadta Aschner Lipót ajánlatát és eljött Szegedrõl.

- Igen. Amikor azonban kiderült, hogy feladom a szegedi tanszéket és Újpestre megyek, kollégáim megbotránkoztak lépésemen.

- Szegeden? Miért?

- Azt mondták, eladta magát. Feláldozta a tudományt a valamivel több fizetésért. A baljóslatok nem váltak be, hiszen az Izzóban munkatársaimmal két olyan kísérletet is végezhettem, melyet akkoriban Magyarország egyetlen egyetemén vagy laboratóriumában, még a Mûegyetemen sem tehettem volna meg. Az egyik a részecskeszámlálás volt, a másik a Holdradar-kísérlet.

- Mivel magyarázható az, hogy a harmincas években az Egyesült Izzó a hazai mûszaki és tudományos kutatás fellegvára lehetett?

- Két kiváló kutató, ötletgazdag ember dolgozott itt, Bródy Imre és Selényi Pál. Az Izzónak két kitûnõ kutatógárdája volt. Az egyik az izzólámpát fejlesztette, ebbe tartozott Bródy Imre, Selényi Pál és munkatársaik, a másik csoport az elektroncsöveket tökéletesítette: Winter Ernõ, Budincsevics Andor, Vámbéri Lõrinc és társaik. A kutatókat olyan mûszerészek segítették, akik munkájukat mûvészi hajlammal, tökéletes precizitással végezték. Számukra nem létezett végrehajthatatlan feladat.

Az Izzóban az alaptudomány és a mûszaki megvalósítás egységet alkotott. Selényi Pál már elõzõleg elvégzett egy optikai kísérletet, amely a fotonelmélet alapvetõ kísérlete lett. Amikor én az Izzóba érkeztem, Selényi olyan eljáráson dolgozott, melyet ma mindenki xerox néven ismer. Elektromos töltéseket vitt egy papírlapra, majd port hintett rá, ezzel mintegy elõhívta az elektromosan elõrajzolt képet. A porszemek ugyanis az elektromos töltések helyére rakódnak. Selényi a kísérletéhez mindig Eötvös Loránd arcképét használta. Kollégái ugratták is eleget. Mivel ez porral történõ írás, azt javasolták, a berendezést nevezzék Selényi-féle pornográfnak. Õ nagyon mérges volt ezért. Nemigen értette a viccet.

- Sajnos, ebbõl az eljárásból sem a magyarok csináltak üzletet.

- Pedig igazából Selényi-féle gráfnak kellene elnevezni a ma divatos sokszorosítási eljárást. Nem tudok arról, hogy Selényi elõtt bárki is hasonló gondolatra jutott volna.

- Azt hiszem, Aschner Lipót vezérigazgatónak is nagy szerep jutott abban, hogy az Izzóban ilyen ütõképes tudományos alkotómûhely alakuljon ki. Ahogy én tudom, õ jószemû, felvilágosult, a tudományt támogató ember volt.

- Ez így igaz. Aschnerrel sokat beszélgettem, mielõtt elfogadtam meghívását. Volt egy feltételem. Hajlandó leszek az Izzó mûszaki problémáin gondolkozni, komolyan dolgozom megvalósításukért, hiszen ez egyezik elképzeléseimmel, egyéniségemmel. Ugyanakkor ragaszkodom ahhoz, hogy olyan kísérleteket is végezhessek, melyeknek semmi közük sincs az Izzó kereskedelmi elõírásaihoz.

- Aschner Lipót tehát pénzt adott olyasmire is, amirõl tudta, hogy rövid távon nem várható tõle haszon. Az alapkutatásra.

- Természetesen. Õ sokra tartotta a jó kutatót, az alkotó embert. Feltételeimet azonnal elfogadta. Az volt az elve, hogy a kutatót jókedvre kell hangolni. Hagyni kell, hadd unatkozzék - így fogalmazott.

Magammal hoztam Szegedrõl két fiatal munkatársamat, akik azután nekem dolgoztak olyan kísérleteken, melyekbõl az Izzónak az égvilágon semmi haszna nem lett. Mármint pénzzel mérhetõ haszna. De Aschner adott pénzt az oktatás céljaira is, hiszen az Izzó támogatásával alakult meg a budapesti Mûegyetemen az atomfizikai tanszék

- Elmondaná ennek a történetét?

- A Mûegyetem arra kérte az Egyesült Izzót, hogy létesítsen náluk egy rádiótechnikai tanszéket. Kisebb összegekkel már eddig is támogattuk az egyetemet. Aschner megkérdezett, mit gondolok errõl. Azt válaszoltam, a rádiótechnika tudománya a fejlõdésnek olyan szakaszában van, hogy oktatásának megszervezése a magyar állam feladata. Ne erre használják az Izzó anyagi támogatását. Ha pénzt adunk, azt a jövõ érdekében tegyük, a jövõ tudománya pedig az atomfizika. Aschner azonnal megértette és elfogadta az érvelésemet, jól példázza ezt a következõ, jellegzetesen aschneri epizód. A Mûegyetem rektora meghívott minket az új tanszék ügyének megbeszélésére. A rektor megkért, adjam elõ a tervemet. Nagyjából úgy érveltem, mint Aschnernek. Azután vita kerekedett, a jelenlevõ mûegyetemi tanárok egytõl egyig mind ellenem szóltak, azt bizonygatták, mégiscsak rádiótechnikai tanszéket kellene alapítanunk, hiszen az atomról jelenleg azt sem tudjuk pontosan, hogy micsoda, s egyáltalán lesz-e rá szükségünk. Végül a rektor Aschner Lipótnak adott szót. Az Izzó vezérigazgatója a következõ jellegzetes mondattal vetett véget a vitának: "Kérem, az urak meggyõztek engem arról, hogy a tanszék atomfizikai legyen." Meg kell vallani, Aschner eredeti ember volt. Létrehoztuk az atomfizikai tanszéket, a Mûegyetem kinevezett professzorának, a tanszék vezetését kutatólaboratóriumi munkám mellett végeztem. Magam mellé vettem két tehetséges fiatalembert, Papp Györgyöt és Simonyi Károlyt, majd nekifogtunk a munkának. Ismét Aschnerhez fordultam. Hallgatóimnak demonstrációs kísérleteket szeretnék mutatni, ehhez azonban az izzó laboratóriumát is igénybe kell vennem - mondtam neki. Azonnal rábólintott. Meggyõzõdésem, hogy Bécstõl keletre a budapesti Mûegyetemen láthattak elõször a diákok ilyen kísérleteket.

Munkatársaimmal nekifogtunk egy másfél millió voltos generátor megépítéséhez. Sajnos nem készülhettünk el vele, a háború véget vetett a munkánknak. A katonaság több hullámban sorra járta a Mûegyetem épületeit, s mikor mi újra visszatérhettünk laboratóriumunkba, szomorúan álltunk a generátor nagy fémgömbje elõtt: tele volt revolvergolyó ütötte lyukakkal.

- Te jó ég! Belelövöldöztek? Õk is kísérleteztek...

- Igen. Na..., de most kissé eltértünk a tárgytól.

- Mi történt Aschner Lipóttal a háború alatt?

- Budai villájából 1944. március 19-én elhurcolták a németek. Elõször Oberlandorfba vitték, majd Mauthausenbe. Elég kockázatos dolog volt akkoriban mentõakcióba kezdeni, de mi megpróbáltuk. Jankovits Dénes, Walder György és jómagam felvettük a kapcsolatot az Izzó svájci fiókintézetével. Virágnyelven közöltük velük a történteket, táviratok röpködtek ide-oda, aminek az lett az eredménye, hogy a németek 1944 decemberében a svájci határhoz szállították Aschnert és százezer svájci frankért átadták a svájci igazgatónknak. Aschner hetvenen túl járt, s hiába volt sportszeretõ, egészséges ember, már alig vánszorgott. Tizennyolc kilót fogyott, rettenetes állapotban volt, lerongyolódott... Késõbb azt mondta, talán még egy hetet kibírt volna, de kettõt már aligha.

- Professzor úr, jobb lesz, ha visszatérünk a tudományhoz. A világ legnagyobb technikatörténeti múzeumában, a washingtoni Technológiai Múzeumban ma két magyar vonatkozású tárgyi emlék látható. Eötvös Loránd torziós ingája és az Ön elektronszámláló csövei. Az új rendszerû elektronsokszorozó számlálók kidolgozását Ön 1938-ban az újpesti laboratóriumban kezdte, majd tíz év múltával Amerikában fejezte be. Azóta ez az új számlálási módszer az egész világon elterjedt. Most mégis a másik, nem kevésbé híres kísérletérõl kérdezném, mely a gyermekkori álom valóra válását jelentette.

- A Holdradar-kísérletre gondol?

- Igen, arra.

- Néhány mondat erejéig szólnék az elõzményekrõl. Amikor Magyarország Németország szövetségeseként belépett a második világháborúba, a katonai vezetés rádöbbent, igen nagy a valószínûsége annak, hogy hazánkat bombatámadások érjék. A Honvédelmi Minisztérium tehát elrendelte, hogy mikrohullámú kísérletekkel létre kell hozni a mikrohullámú hírközlést, és ami még fontosabb, a repülõgépek mikrohullámú felderítését. Mivel az Egyesült Izzó kutatólaboratóriuma volt az egyetlen hely, ahol e terv megvalósításának reális esélye lehetett, parancsba adták a feladatot: készítsünk katonai radart. A kísérleteknek a legteljesebb titokban kellett folyniuk, annak közvetlen célját nem ismerték a munkatársak, még az Izzó vezérigazgatója sem. Háborús törvények voltak életben, az Izzót kötelezték a teljes költség viselésére. A minisztériumban létrehoztak egy ún. "Bay-csoportot" - megjegyzem, elõször Bay-különítménynek keresztelték el, de ez ellen határozottan tiltakoztam. A csoport tagjai katonai felmentést kaptak, negyvenen lehettünk, tíz felsõfokú végzettségû szakember és harminc elektrotechnikus mûszerész. Kemény harcot kellett vívnom azért, hogy a csoportom tagjai lehessenek olyan kitûnõ szakemberek, mint Winter Ernõ és Dallos György, õk ugyanis zsidó származásúak voltak. A vezérkar nehezményezte ezt, attól tartottak, hogy a németektõl emiatt nem kapnak szakmai információkat. Mint késõbb kiderült, a németek amúgy sem voltak hajlandók megosztani velünk kutatási eredményeiket, így azután amit a mikrohullámú kutatásokban és a rádiólokátor kifejlesztésében elértünk, az mind a saját munkánk eredménye volt.

- A szakfolyóiratok sem adtak hírt az e területen folyó kutatásokról?

- Nemigen. A mikrohullámú hírközlés kérdéseirõl még értesülhettünk az amerikai folyóiratokból, de csak 1942 elejéig. Az Elektronics 1941. évi októberi száma például azt közölte, hogy az Egyesült Államok 118 millió dollárt fordít katonai célú gyengeáramú kutatásainak költségvetésébõl a rádiólokátor céljára. A mérési eljárásokról és az alapelvekrõl azonban nem szóltak a folyóiratok. Több titkolt elvet és eljárást nekünk kellett újra felfedeznünk. Az a pénzösszeg pedig, amelybõl gazdálkodhattunk, nem volt összemérhetõ az amerikai kutatókéval.

- Végül is mire jutottak? Eredményeik, gondolom, nem befolyásolták a szomorú évek történéseit.

- Nem, errõl nem volt szó. Kísérleti munkánk eredményeként a Dallos György által szerkesztett adó-vevõ készülékkel összeköttetést létesítettünk az újpesti üveggyár tornya és a Naszály-hegy között. Ez nagyjából 30 kilométeres távolság, amit késõbb 100 km-re tágítottunk. A radarkísérleteinkben pedig odáig jutottunk, hogy 1943 áprilisában már radarjeleket észleltünk földi tárgyakról. A Tungsram Standard épületének tetejérõl a Dunán haladó uszályokat katódsugárcsövünk ernyõje 16 kilométeres távolságból észlelte. A háború legvégén pedig a János-hegyen felállítottunk egy megfigyelõberendezést, ez a repülõgépeket már Székesfehérvár térségébõl kimutatta.

- Professzor úr, említene neveket, akik a radarkísérletek továbbfejlesztésében részt vállaltak?

- Szepesi Zoltán fejlesztette az adókészülékeket, Winter Ernõ, Budincsevits Andor az adócsövet és a keresõdiódákat, Papp György, Sályi Antal és Magó Kálmán az impulzusgenerátort, Dallos György a vevõkészüléket, Papp György, Simonyi Károly pedig számításokat végzett a parabolikus reflektorra és az iránymérésre.

Az irányítható antenna reflektor a Tungsram Kutató Laboratóriumának tetején (1946)

- És a Hold?

- Igen-igen. Amit eddig elmondtam, ez kutatásainknak a katonai része volt. Azután 1944 tavaszán már láttam, hogy radarunkon mindössze részletkérdésekben javíthatunk. Ilyenkor kell valami egészen új kísérletbe fogni, új célt adni, ami felrázza az embereket. S akkor eszembe jutott a Hold. Itt van a mi radarunk, itt a Hold, próbáljuk meg, elérhetjük-e mikrohullámú jeleinkkel! Gondolatomat munkatársaimmal is megosztottam: Meglokátorozzuk a Holdat! - álltam eléjük. Volt, aki megkérdezte: miért? A többség azonban lelkesedett, örömmel látott hozzá az új feladat megoldásához. Papp György és Simonyi Károly gyors elméleti számításokat végzett, ismerve a Föld-Hold-távolságot, a kisugárzott energia távolságfüggését, berendezésünk paramétereit. Az elsõ eredmény lesújtó volt: jelenlegi technikánk szinte semmi esélyt sem ad arra, hogy megvalósítsuk a kísérletet.

- Bocsánat a közbevetésért, de valamit nem értek. Hogyan lehetett "eladni" a katonáknak egy ilyen tisztán alapkutatási ötletet, mint a Holdradar-kísérlet?

- Tegyük hozzá, azokban a nyomorúságos idõkben...

- Igen, erre gondoltam.

- Aschner akkor már nem volt itthon, Jáki József alezredesben azonban kitûnõ segítõtársra leltem. A Honvédelmi Minisztérium õt jelölte összekötõ tisztnek, hídnak laboratóriumom és a katonaság között. Ha a kísérlethez valamire szükségünk volt, õ megszerezte s jelentette feletteseinek, hol tartunk a katonai radar kifejlesztésében. Elmondtam Jákinak a kísérlet tervét. Meggyõztem az új feladat szükségességérõl és õ segítõtársunk lett. Nagyon sajnáltam, késõbb bombatámadás áldozata lett...

- Az említett akadályokat hogyan sikerült legyõzniük?

- A legnagyobb nehézséget a nagy távolság áthidalása jelentette. A Hold négyszázezer kilométernyire van Földünktõl, s mivel a visszavert jel energiája a távolság negyedik hatványának arányában csökken, menthetetlenül elmerül a zajban. Vevõkészülékeink zajszintje jóval felette volt a visszavert jel energiájának. Mit tehetünk? Némileg javít a helyzeten, ha rövidebb hullámhosszú jeleket sugárzunk ki - ilyenkor kisebb az energiaveszteség -, ha növeljük az adóteljesítményt, vagy nagyobb átmérõjû reflektortányért alkalmazunk. Nem akarom untatni a technikai részletekkel, de mindezek együtt sem tették lehetõvé, hogy a zajszint fölé emeljük, "hallhatóvá" tegyük a Holdról visszaérkezõ jelet. S ekkor, néhány áttöprengett álmatlan éjszaka után rájöttem a megoldásra. Többször kell megismételnünk a kísérleteket, majd a Holdról visszaérkezõ apró jeleket, melyeket elborít a zaj tengere, megõriznünk és összegeznünk. A valószínûségszámítás szabályai azt mutatták, hogy esetünkben kb. ezerszer kell a kísérletet elvégeznünk, hogy jelünk a zavarnívó fölé emelkedjék és mérhetõvé váljék. A mikrohullámú jelek a Holdig és az onnan visszavezetõ utat együtt: két és fél másodperc alatt teszik meg. Ha három másodpercenként küldünk impulzusokat és a visszavert jeleket összegezni akarjuk, azt jelenti, hogy az ezerszer megismételt kísérlet visszaérkezõ jeleit ötven percig kell tárolnunk.

- Ma a komputertechnika birtokában mindez gyerekjátéknak tûnik, abban az idõben az elektrotechnika nem állt olyan szinten, hogy az apró jeleket ennyi ideig veszteségmentesen tárolhassuk. Nekünk kellett kidolgozni a memóriarendszert, ami hosszú ideig emlékezik a visszaérkezõ jelekre. Hagyományos módszert javasoltam, egy voltamétert, melyet hidrogén coulométernek neveztünk. A coulométerben az áram hidrogéngázt fejlesztett, ennek mennyisége a Holdról visszaverõdõ jelek beérkezésének ütemében nõtt.

A Holdradar-kísérlet lelke, a tíz coulométerbõl álló mûszer, melyet jelösszegzõ memóriaként használtak

- Professzor úr, nem szeretném megbántani, de Ön is jó idõszakot választott ahhoz, hogy megvalósítsa a gyerekkori álmot! Igaz, én csak akkor születtem, amikor Önök kísérletük végrehajtásához készülõdtek, de magam elé tudom képzelni a helyzetet. Megszállott kis kutatócsoport a Hold radarozásához készül, egy eszét vesztett, felbomló világban, miközben egyre sûrûbben potyognak a bombák...

- Mint ahogyan az Ön születésének, a mi kísérletünk végrehajtásának is ekkor jött el az ideje. Errõl, ugye, egyikünk sem tehet. Igen, valóban nagyon nehéz körülmények között dolgoztunk. Többször kellett újrakezdenünk a kísérleteket. 1944 júniusában a fokozódó bombatámadások elõl Nógrádverõcére költöztették csoportunkat, egy üresen álló penzióba. A kertbe, deszkapalánk mögé rejtettük az ágyútalpra szerelt, forgatható reflektorunkat. Az áramszolgáltatás azonban olyan gyenge volt, hogy kísérleteink rendre megszakadtak. Õsszel visszaköltöztünk Újpestre, de már itt sem folytathattuk munkánkat. A nyilas rendszer nem ismerte el a katonai szolgálat alóli mentességünket, a csoport hadköteles tagjait bevonultatta, engem az ellenállási mozgalommal való kapcsolatomra hivatkozva bevittek a Margit körútra, kihallgattak; utána célszerûnek látszott bujkálnom... A megakasztott kísérleteket 1945 februárjában kezdtük újra, de ekkor az oroszok váratlanul leszerelték az Egyesült Izzót. Hadizsákmányként elvitték a berendezéseket, a mûszereket, alig-alig tudtunk valamit megmenteni.

Végül 1945 nyarán ismét hozzáfogtunk, immár harmadszor, a kísérlet kivitelezéséhez. Decemberre végre együtt állt, összeszerelve a berendezés: a Tungsram Kutató Laboratóriumának tetején a hatalmas vaskeretes irányítható antenna, közvetlenül alatta két szobában az adó és a vevõ, valamint a "memóriánk", a coulométer. Elkezdtük a kísérletezést. Éjszaka dolgoztunk, csendes, zavarmentes idõben. A mérési eredmények 1946 januárjában már egyre biztatóbbá váltak, és február 6-án az adatok összegzése, az ellenõrzõ kísérlet elvégzése után biztonsággal kijelenthettük: célhoz értünk! A jelösszegzõ berendezésünk a Holdról visszavert jeleket a zavarnívó fölé emelte. Mikrohullámmal megérintettük a Holdat. Ma is meghatódom, ha arra gondolok, milyen szûkösen éltek akkor az Izzóban a dolgozók, mégis mindenben segítették kutatócsoportomat, támogatták tervünket, így a romokból mégiscsak a Holdig érhettünk.

- Név szerint kik végezték a mérést?

- Papp György, Simonyi Károly, Pócza Jenõ, Bodó Zoltán, Csiki Jenõ, Tary László, Takács Lajos, Horváth Tibor és unokaöcsém, ifj. Bay Zoltán. Már munkánk végsõ szakaszában tartottunk, amikor értesültünk arról, hogy az amerikai J. H. De Witt ezredes és kutatócsoportja 1946. január 10-én sikeres holdvisszhang-kísérleteket végzett. Késõbb megtudtam, az õ berendezésük sokkal bonyolultabb, érzékenyebb, fejlettebb volt a miénknél. Az amerikaiak az egyes visszavert jeleket is a zavarnívó fölé tudták emelni. Mi jóval szegényesebb technikánkkal azért érhettünk el hasonló eredményt, mert megtoldottuk a jelösszegzés módszerével.

- Ahogyan mondani szokás, szûkségbõl kovácsoltak erényt.

- Ez így igaz.

- Professzor úr, negyven év múltával miként értékeli a Holdradar-kísérletet?

- Tisztán tudományos kísérletünktõl akkoriban két kérdés megválaszolását reméltük. Kijutnak-e egyáltalán a mikrohullámok a világûrbe, és ha igen, miként veri vissza a Hold ezeket a hullámokat? Ma már az is elmondható, hogy a magyar és a vele párhuzamos amerikai kísérlet elindított egy folyamatot, amelynek nyomán új tudományág született, a radarcsillagászat. A passzív megfigyelésre korlátozott csillagászatban új korszak kezdõdött, hiszen a radarcsillagászat lehetõséget nyújt arra, hogy aktívan kísérletezzünk a Naprendszerben. Különös örömöt szerzett, hogy a gyermekkori álom megvalósítása után mindössze negyedszázaddal a tévé képernyõje elõtt saját szemmel láthattam, amint embertársaim a Holdra lépnek.

A radarcsillagászat másik nagy sikere, hogy segítségével elsõ ízben sikerült teljességében igazolni Einstein relativitáselméletét. Ez tisztán tudományos eredmény.

A kísérletünkben alkalmazott jelösszegzés gondolata pedig gyökeresen beépült a radarcsillagászatba, általánosan használt elv lett.

A Holdradar-kísérletet véghezvívõk egy csoportja négy évtizeddel késõbb. Balról jobbra: Szemzõ Imre, Bodó Zalán, Bay Zoltán, Vámbéri Lõrinc, Simonyi Károly (kissé takarva) és Budincsevits Andor

- Aki az Ön tudományos életútját áttekinti, annak szembetûnik, milyen szervesen ötvözõdik munkásságában az elmélet és a gyakorlat. Az új elmélet megszületése után azonnal a gyakorlati megvalósítás útjait kutatja. S azt makacs megszállottsággal véghez is viszi. Nem riasztják el a "lehetetlenek". Honnan való ez a képessége?

- Nagyon nehéz erre válaszolnom. Hogy miért ilyen a kapcsolatom a tudománnyal? Csak azt mondhatom, mindig így szerettem dolgozni. Honnan való a makacs elkötelezettség? Mondtam már, Gyulaváriból! A gyermekkorban mindez megvolt. Ez a rátartiság... Szerencsésnek mondhatom magam, mert hitemet és lelkesedésemet munkatársaimra is sikerült átvinnem.

- A másik alapvetõ eredmény, melyet az Ön nevéhez kapcsol a világ az a fénysebességre alapozott új méter bevezetése. Hosszú volt az út, amíg polgárjogot nyert az új méterdefiníció. A Nemzetközi Méterbizottság 1983. évi konferenciáján emelte törvényerõre, Bay Zoltán pedig 1980-ban megkapta a Philadelphiai Franklin Intézet Boyden-díját a fény sebességére vonatkozó elméleti kutatásaiért. Professzor úr, honnan született az ötlet, s mi az elõnye ennek az új méternek?

- Az alapötlet nem az enyém, jóval korábban született. Max Planck már 1906-ban leszögezte, hogy a méréstechnikát, a méréstudományt olyan alapokra kell helyeznünk, melyeket a természet állandói alkotnak. Rájuk kell építenünk a mértékegységeinket. A francia fizikusok Földünk méretéhez igazították a métert. Ez esetleges dolog. Vannak Földünknél sokkal biztosabb alapok, közülük négyet említett Planck: a fénysebesség, a hatáskvantum, a gravitáció állandója és az ún. Boltzmann-állandó. Segítségükkel meghatározható az idõ, a hosszúság, a tömeg és a hõmérséklet egysége. De korábban nem ismerték kellõ pontossággal a természetnek ezen állandóit, így Planck gondolata megmaradt az elmélet szintjén. Az 1960-as évek elejének vívmánya, a lézertechnika azonban hatásos eszközt adott a kezünkbe. Én akkor már az Egyesült Államok legnagyobb méréstudományi intézetében, a washingtoni Bureau of Standards-ben dolgoztam. Azonnal rájöttem, a lézertechnika lehetõséget ad a lézerfény rezgésszámának megmérésére. Ez egészen új utat nyit elõttünk. A fényrezgésszám mérése ugyanis a fizika legpontosabb egységével, a másodperccel történik.

- Így a fény rezgésszáma és hullámhossza ugyanolyan pontos lesz, mint az idõegység. A hosszegységet tehát az idõegységbõl származtatjuk.

- Igen, mivel idõegységünk, a másodperc szinte elképesztõ pontossággal mérhetõ. Ma már készíthetõ két olyan atomóra, melyeket ha elindítunk, csak százezer év múlva térnek el egymástól legfeljebb egy másodperccel.

Látva tehát a fényrezgésszámok mérésének lehetõségét, 1965-ben javasoltam, alapozzuk a hosszúság egységét az idõszabványra. Amennyiben elfogadjuk a fénysebesség állandóságát, megmondhatjuk, hogy a fénymásodperc - vagyis az az út, amelyet a fény egy másodperc alatt megtesz -, hány méter legyen. Az ily módon meghatározott méter ugyanolyan pontosságú lesz, mint a másodperc. Az új definíció másik elõnye, hogy bármely földi laboratóriumban kiszabható az új méter. S ha egyszer elmegyünk egy másik galaxisba, ott is ugyanez lesz a méter...

- Azért egy alapkérdés még maradt, ami Achilles-sarka ennek a szép elképzelésnek. Vajon állandó-e a fény sebessége, ahogy ezt a relativitáselmélet hirdeti?

- Ez nem egészen igaz. Mármint az, hogy a relativitáselmélet kimondja a fénysebesség állandóságát. Ebben a tankönyvek is gyakran hibáznak A relativitáselmélet ugyanis nem zárja ki azt, hogy a fénysebesség függvénye legyen a fény rezgésszámának.

- Vagyis, hogy más-más színû fénynek más-más legyen a sebessége?

- Igen. Kérdése mégis teljesen indokolt. A fénysebesség állandósága esetünkben alapvetõ állítás. De hogy állandó-e a fény sebessége, vagy mennyire az, hogy milyen határok kõzött állandó, ezek jogos kérdések. A kísérleti fizikus különben is kétkedõ alkat, mondják is, hogy az ördöggel cimborál. Sohasem hiszi el, amit neki az elmélet mond, még ha az oly szépen és logikusan felépített is. Nem nyugszik bele az elmélet véglegességébe. Amikor 72 éves lettem és végleg visszavonultam a Bureau of Standars-tól, volt idõm tüzetesen megvizsgálni ezt a kérdéskört. Összegyûjtöttem a fizikai szakirodalom minden olyan információját, ami a fénysebesség állandóságára vonatkozik, megvizsgáltam minden elvégzett mérést, minden tapasztalatot, s hogy ezek mit mondanak. Jólesõen nyugtáztam, hogy a mértékrendszerünkben rejlõ hibahatáron belül a fénysebesség nagyon is állandó. Nyugodtan kimondhatjuk, nem függ a fény színétõl és független Földünk mozgásától is a Világegyetemben. Bevezethetjük tehát az egyesített tér-idõ mértékrendszert, amelyben a métert és a másodpercet a fénysebességgel tesszük édestestvérekké.

- Ha a hosszegységet az idõmérésbõl származtatjuk, nem veszíthetjük-e el ezzel a mért adatoknak az elméletektõl való függetlenségét? Arra gondolok: miként ellenõrizhetjük ezek után mondjuk a fénysebesség állandóságának kérdését, mely a relativitáselmélet egyik alapköve?

- Ezután is ellenõrizhetjük. A fénysebesség változását észrevehetjük abban az esetben is, ha nem méterrel mérjük. Olyan jelenségekkel kell összehasonlítanunk, amelyek nem függnek a Föld sebességétõl. Így a változás mérhetõ lesz.

- Hosszú évekig kellett harcolnia, míg elfogadták az Ön új fényreszabott méterét. Mivel magyarázza az ellenállást?

- Amikor az emberek beleélik magukat egy gondolatba, nagyon nehéz kimozdítani õket abból. Szent-Györgyi Albert gyakran mondta, ha valaki eléri a negyvenedik évét, az uralkodó gondolatvilága már nem változik. Nem tudom, hogy ezt a negyvenedik évvel kell-e mérnünk, az azonban bizonyos: az emberek gyakran járnak kitaposott nyomokon, és se jobbra se balra nem néznek. Az ellenállás gyökerét legjobban egy vicces epizóddal tudom megvilágítani. Talán Londonban lehetett, már nem tudom pontosan, az új méterrõl beszéltem, amikor az elõadás után megállított a folyosón az egyik hallgatóm. - "Ön a javaslatát sohasem tudja keresztülvinni" - mondta. - Mién nem? - kérdeztem meglepõdve. - "Azért, mert a méter definícióját egy bizottságra bízták. Ha a métert a fénysebességre és a másodpercre alapozzuk, akkor erre a bizottságra a továbbiakban nem lesz szükség. Márpedig a világunknak nincs olyan bizottsága, mely kimondaná önmaga feloszlatását." Azt válaszoltam: ebben igaza lehet.

- Nem így lett. Szerencsére Ön megteremtette a szabályt erõsítõ kivételt Professzor úr, élete során több kiváló tudóssal, nagy gondolkodóval állt kapcsolatban. Szent-Györgyi Albertrõl már beszélt. Rajta kívül kik voltak még Önre nagy hatással?

- Talán elõször Werner Heisenberget említeném. Õt tartom a XX. század egyik, talán mondhatom, a legnagyobb fizikusának. Ami igazán új a XX. század fizikájában, az az õ nevéhez fûzõdik: a határozatlansági reláció. Heisenberg nagy mûveltségû ember volt, és kitûnõen zongorázott. Természetfilozófiában is a kiemelkedõ elmék közé tartozott. Bizonyítják ezt a könyvei. Heisenberggel jó viszonyban voltam, a második világháború alatt Budapesten is megkeresett és kért tõlem elektronsokszorozó számlálót a kozmikus sugárzást vizsgáló kísérleteihez. El is vittem neki. Többször is megfordultam Berlinben, együtt vitorláztunk a Wannsee-n. Közben nagyon jókat beszélgettünk szakmáról, filozófiáról, életrõl... Heisenberg vidám, közvetlen ember volt, de nem viccelõdõs alkat. Rendkívül kedvesen és figyelmesen meghallgatta, amit mondtak neki, majd nagyon komolyan és bölcsen válaszolt. Heisenberggel szemben Neumann János szerette a vicceket. Elragadó társalgó volt, aki ontotta a humoros történeteket és gyermekként tudott örvendezni, ha egy számára ismeretlent hallott. Neumannal Berlinben ismerkedtünk össze 1928-29-ben, majd amikor 1948-ban véglegesen kimentem Amerikába, újra összehozott bennünket a sors. Õ akkor már Princetonban az Advanced Studies vezetõ professzora volt, a számítógépek alapelvének kidolgozója. Éppen a gépek tökéletesítésén dolgozott, amikor New Yorkban találkoztunk, s megkérdezte tõlem: hallottam az elektronsokszorozó számlálódról, vajon lehetne-e segítségével a számítógépek mûveleti sebességét gyorsítani? Megkértem, mondja el, pontosan mire gondol. Azt válaszolta: a számítógépem jelenleg egymillió mûveletet végez másodpercenként, én azonban ezt a számot százmillióra szeretném emelni. Lehetséges ez?

Elvileg elképzelhetõ a másodpercenkénti egymilliárdos mûveleti sebesség is, a gyakorlati megvalósításon azonban töprengenem kell - válaszoltam.

Késõbb írtam neki és elõadtam az ötletemet. Az akkori számítógépekben a számítási mûveleteket az ún. billenõ körök végezték, melyeket kis áramokkal billentettek át. Ehhez bizonyos idõre volt szükség. Azt javasoltam Neumann-nak, billentsük át a kört elektronmultiplikátorokkal, ami sokkal gyorsabb folyamat, s ezután a körnek ne legyen más feladata, mint megtartani a pozícióját. János nagyon örült, s azt mondta: megértettem! Laboratóriumomban, a George Washington Egyetemen azonnal kiadtam a feladatot két munkatársamnak, hogy gyakorlatban is dolgozzák ki ezeket a billenõ köröket. 1955-ben készültünk el a munkával, sajnos Neumann Jánoson ez már nem segített. Orvosai közölték vele, hogy rákbeteg. Pedig akkor már õ is Washingtonban lakott, az Amerikai Atomenergiai Bizottságnak volt a tagja. Elkeseredve mondta: nem értem miért félnek az emberek az atombombától. Inkább attól kellene rettegniük, hogy egyszer majd közli velük az orvosuk: rákbetegek.

- Már nem tudott dolgozni?

- Nem, sajnos nem. Washington legnagyobb katonai kórházában feküdt egy éven keresztül. Jellemzõ volt rá, hogy azonnal összeszedett és áttanulmányozott 10-20 orvosi szakkönyvet a rákbetegségrõl. Ebben is az egyik legjobb specialista lett. A kórházban nem hitték el, hogy ez az ember nem orvosdoktor. Rendszeresen bejártam hozzá és megrendülve láttam, hogyan töri le fokozatosan a rettenetes kór ezt a zseniális embert. Siralmas volt. A természet azonban így alkotott meg bennünket, hogy védekezzünk a halál ellen. Egyfajta skizofrénia ez, amikor valaki pontosan ismeri a szörnyû véget, mégis mindenkor hajlandó elhinni annak az ellenkezõjét.

- Neumann is így volt ezzel?

- Igen. Igaz, én is a legkülönbözõbb csalafintaságokkal próbálkoztam, hogy eltereljem figyelmét a betegségérõl. Megrándult a derekam, cammogva jártam. Mondtam neki, alig tudok mozogni, annyira fáj a derekam. "Te Jancsi, lehet hogy neked is lumbágód van!" Azonnal csengetett, hívta az orvosokat, talán ez a betegség gyötri õt is.

Eleinte még maradt valami érdeklõdése a szakmai kérdések iránt, de már nem tudott huzamosabb ideig koncentrálni. Néha megkért: "Menj az ablakhoz, húzd el a függönyt! Nagyon fontos nekem, hogy tudjam, bennem van-e a hiba, én nem látok jól, vagy fellegesebb lett az ég." Kinéztem és megnyugtattam: "Nem benned van a hiba Jancsi, hiszen láthatod, beborult az ég... " 1957-ben temettük el.

- Távolodjunk el most e szomorú eseménytõl. Professzor úr, Ön sokat látott és tapasztalt ember, mégis úgy érzem, a mai napig megõrizte az optimizmusát.

- Jól látja, optimizmusom máig megmaradt.

- S mi ennek az alapja?

- Az emberiség nem fogja elpusztítani magát az atomfegyverekkel. Én hiszek a ráció gyõzelmében a szólamok felett. Láthatjuk, az emberiség fejlõdése hihetetlen ütemû, minden egykori álmot felülmúló. A legmerészebb fantázia is ólomlábakon jár a valósághoz képest. Gondoljon csak a mi tudományunkra, a fizikára. Jelen századunk legnagyobb és legcsodálatosabb megismerése volt a relativitáselmélet és a kvantumelmélet. Egyiket sem merte volna elképzelni még a legzseniálisabb író sem. Az idõ nem abszolút, a világ jelenségei nem folytonosak, hanem ugrásszerûen változnak, ki mert ilyesmire gondolni? Optimizmusom legfõbb forrását pedig már említettem: kinyílt elõttünk a világ kapuja.

- Némi aggodalomra azért okot adhat az a tény, hogy a természettudományok népszerûsége világszerte csökken. Az emberek úgy gondolják, a gonosz dolgok a tudományból jönnek...

- Az emberi kultúrának a tudomány az alapja, ez nem vitás. S ha az emberek megbecsülése csökken a tudomány és a mûvészetek iránt, az nagy baj forrása lehet. Amikor a Földön kívüli élet nyomait keressük az Univerzumban, akkor a valószínûségszámításainkban azt is meg kell vizsgálnunk, ha egy civilizáció kialakul, mennyi ideig élhet. Én itt a legfontosabb kérdésnek a civilizációnak a kultúrához való viszonyát tartom. Az a civilizáció, amelyik elhidegül a tudománytól és a mûvészettõl, vagyis a kultúrájától, az pusztulásra van ítélve. Az életét adja föl, elsorvad, elpusztul atombombák nélkül is. Ezért kell féltve õriznünk magunkban a kultúra tiszteletét.

"Optimizmusom máig megmaradt"

- Önnek mi adott erõt ahhoz, hogy a tudományt hosszú-hosszú évekig ilyen kitartóan mûvelje?

- Nem tudom. Nem tudom, mi adott erõt. Talán az, hogy sohasem akartam abbahagyni. A mai napig sem, hiszen az American University Washington kutatóprofesszora vagyok és folytatom a fénysebességre vonatkozó vizsgálataimat.

- Milyen tanácsot hagyna örökül a jövõ pályakezdõ fiatal kutatójának?

- A fiatalember érezze, hogy neki kötelezettségei vannak. Nem tudok egyetérteni azzal a nevelési módszerrel, amely nyugaton elharapódzott, és úgy látom, Magyarországon is egyre jobban teret hódít. A fiatalok így gondolkoznak: adjanak meg nekünk mindent az idõsebbek, mi majd azt csináljuk, ami nekünk jólesik. Ez az életfilozófia zsákutcába vezet. Mindenért, ami elõrevezet, igenis nagyon keményen meg kell küzdeni. A rólunk alkotott értékítélet az elvégzett munkánktól függ. Nincs királyi út. Meg kell szenvedni minden elõrelépést. De tudom, ma már maradinak hatok ezzel a pedagógiai elvvel.

- Professzor úr, szeretnék kérdezni valamit, mert sokunkat érdekel a válasza. Ha úgy érzi, bántja, sérti a kérdésem, ne feleljen rá. Ön 1948-ban elszakadt a szülõföldtõl, munkáját külföldön folytatta. Milyen indítékok vezérelték a döntését?

- Abban az idõben a kialakuló rendszer elnyomta az egyéniséget és félelmet gerjesztett. Több olyan intézkedését láttam és magamon is éreztem, amelyekre nem lehetett józan válaszokat adni. Engem kihallgattak a nyilasok, kihallgatott a következõ rendszer, holott én csak egy valamit szolgáltam, a természettudományt. Vagy az egyik vádoljon, vagy a másik, de ne mind a kettõ! Elõtte már kétszer jártam Amerikában, s láttam, ott ilyen kérdéseket nem tesznek fel, hogy ezt miért gondolod, s amazt miért nem.

- Kint tehát zavartalanul folytathatta a kutatómunkáját?

- Igen, zavartalanul. Akkoriban idehaza ezt nem tehettem.

- Elõször mikor döntött úgy, hogy hazalátogat Magyarországra?

- Ez nem rajtam múlott. Kimenetelem után mintegy 25 évig idehaza a nevemet sem volt tanácsos kiejteni. Amikor a kinn élõ magyarok kezdtek hazalátogatni, a rokonaim engem is unszoltak: gyere már! Azt válaszoltam, nem, most már megvárom, amíg hívnak.

- És hívták...

- Igen. Az Akadémiától kaptam levelet. Azóta sokszor voltam idehaza. Sohasem tagadtam, hogy magyar vagyok, magyar maradtam és már az is maradok, amíg ennek a világnak a poros útjait taposom.

Budapest, 1986. július

Természettudományi és tudománytörténeti dokumentumok