Megjelenik   minden hónap       10 - ikén, legalább    is    2 1/2 nagy      nyolczadrét  ívnyi     tartalommal; idõnként szövegközi ábrákkal  illusztrálva.	TERMÉSZETTUDOMÁNYI   K Ö Z L Ö N Y. H A V I   F O L Y Ó I R A T KÖZÉRDEKÛ  ISMERETEK TERJESZTÉSÉRE.	E   folyóiratot    a   tár- sulat   tagjai   az   évdíj fejében     kapják;  nem tagok     részére a  Pót- füzetekkel          együtt elõfizetési  ára  12  kor.
	XX. KÖTET.	1888. MÁJUS	225-IK FÜZET.

MEK fejléc

Az irodalom-történet szokásos beosztása nemzeti irodalom- és tudományos irodalom-történetre, az osztályozások rendes hibáján kivül, két nagy igazságtalanságot is foglal magában. Ellentétbe akarja állítani a tudományost a nemzetivel, s a szépirodalomnak mintegy kizárólagos szabadalmat biztosít a nemzeti jelzõ használatára. Igazságtalan mind a kettõvel szemben; ennél túlbecsüli, amarról letagadja azt a jellemvonást, a mi mindkettõjöket megilleti. A népek érzésvilága, individuális sajátságai: felfogása, gondolkodásmódja, szóval mindaz, a miknek összegét nemzeti szellemnek nevezzük, nemcsak költészetükbõl, tudományos irodalmukból is kisugárzik. Igaz, hogy a tudomány a világé, az emberiségé; de ezen közös kincsnek mi módon jutunk birtokához? E kérdésre Akadémiánk egyik halhatatlan elnöke, b. Eötvös József gyönyörûen felelt meg már egy negyedszázaddal ezelõtt.²  "Minden tudomány individuális törekvések eredménye s a tapasztalás azt mutatja, hogy az egyes tudományos törekvések épen azon arányban mozdítják elõ a tudományt, melyben azok az egyes népek vagy egyének individuálitásának eredményei. A népek különbözõ szelleme s kedélyi tulajdonai, melyek szerint azok a tudományt felfogják, biztosítják azt a sokoldalúságot, a mely nélkül nagy igazságokat feltalálni nem lehet." Ha valakinek, bármely hatalmas iskolának vagy valamely korszak szerencsétlen áramlatának sikerûlne valaha a tudományos mûködésbõl a nemzeti szellem nyilvánulásait kiirtani vagy benne elfojtani, magának a tudomány fejlõdésének legszükségesebb éltetõ gyökerét metszené át. A kettõt egymástól külön választani nem lehet. Minden irodalom-történet, mely csak az egyikrõl - akár a szép literaturáról, akár a tudományosról - ad bármely tiszta képet, mégis mindig csak homályos és csonka tükör marad, melybõl a nemzeti szellem irodalmi nyilvánulásait a maga egészében megismerni soha sem lehet.

Így fogta fel a nemzeti irodalom történetének feladatát a mi nagy érdemû Toldy Ferenczünk is. Az õ Magyar Nemzeti Irodalom Története nemcsak a magyar költök és szép próza-írók mûködését méltatja, kiterjeszkedik a tudományos irodalom termékeire is. Igaz, hogy itt és amott nem egyforma mértékkel mér. Míg a költészet terén a legprimitívebb szárnyapróbálgatásokat is tüzetesen s el nem titkolt elõszeretettel ismerteti, azalatt a legjelentékenyebb tudományos munkákról futólagosan s legtöbbnyire csak bibliografiai feljegyzésekben emlékezik meg. De e hiányt, a tárgyalásnak és a mérlegelésnek ezen egyenetlenségeit meg kell neki bocsátanunk. Õ volt irodalomtörténetünk elsõ rendszerezõje; érezte, hogy egymaga mindent nem karolhat fel egyaránt: követte egyéni hajlamait. Nagyobb hibának tartom Toldy Irodalom-történetében azt, hogy a mult századokban élt és az akkori általános szokás szerint latinul író magyar tudósok irodalmi mûködését készakarva mellõzte s rólok még csak könyvészetileg sem emlékezett meg. Csak néhány példát említek. Toldy Irodalom-története nem ismeri Katona Istvánt a történetírót, Bél Mátyást a geografust, Lipszky Jánost a térképészt, Berzeviczy Gergelyt a nemzetgazdát; teljesen ignorálja õket, mivel mûveiket magyar létükre nem magyarul, hanem latínul írták. Ez az eljárás épen olyan, mintha Newtonnak az angol, Descartes- és Fermatnak a franczia, Leibnitznak és a Bernoulliaknak a német nem adná meg a helyet, a mi õket megilleti, a nemzet irodalom-történetében. Mult századi jeleseink, ha mûveiket nem magyar nyelven írták is, a miéink voltak; elsõ sorban számunkra írtak; mi éreztük mûködésük hatását; õk adták az elsõ munkát a talajnak, a melyen mi nõttünk fel ; nélkülök, hatásuk ismerete és méltatása nélkül a magyar nyelvû tudományos irodalom fejlõdését sem érthetjük meg igazán. Irodalom-történetünk e tekintetben régi adósa nemcsak a hálának és kegyeletnek, hanem a nemzeti öntudatnak is. Az ifjabb nemzedék, a mely már Toldy Irodalom-történetének vezérlete alatt nõtt fel - tapasztalásból beszélek nagyon hamar kész az ítélettel, hogy a mult században még nem is voltak említésre méltó magyar természettudósok, s hogy nálunk a természettudományi buvárkodás csak a M. Tud. Akadémia megalapításával vagy legföljebb a jelen század kezdetével indúl meg. Pedig a tapasztalás azt tanítja, hogy csakis a folytonos egymásután s a folytonosságnak élénk tudata az, a mi valamely nemzet irodalmát magasra emelheti. Ne kicsinyeljük multunkat, mert így nem szolgáljuk meg a jelent s nem készítjük elõ a jövõt.

Engedje meg a t. Közülés, hogy a jelen alkalommal a múlt század utolsó negyedébõl néhány kitünõ magyar természettudós emlékét felfrissítsem. A rendelkezésemre álló idõben csak egy-két gyorsan odavetett vonással fogom irodalmi képüket ecsetelhetni de talán ez is elegendõ lesz, hogy azt a meggyõzõdést keltse bennünk, hogy a múlt század már épen nem volt szegény kitünõ magyar természettudósokban. Örök érdemû s a maguk korában világhírû férfiakat is találunk közöttük, kik nevüket halhatatlanná tették tudományszakuk történetében. Ilyen volt:

Born Ignácz, korának egyik legelsõ geológusa, Európa leghíresebb tudós társaságainak: a londoninak, stockholminak, müncheninek, berlininek tagja.³  Született 1742-ben, Kapnikbányán Szatmármegyében, Mármaros és Erdély összeszögelésén. Kapnikbánya, a kedves "natale solum", mint õ nevezi, akkor Erdélyhez tartozott; ezért õ is Erdélyt vallotta hazájának s ezért nevezte az erdélyieket kedves honfitársainak. Élete legnagyobb részét Prágában és Bécsben töltötte, amott mint a pénzverõ- és bányahivatal ülnöke, itt mint a császári ásványtár rendezõje és az udvari kamara tanácsosa. De azért öszeköttetéseit Magyarországgal sohasem szakította meg, sõt leghíresebb munkái, melyek nevét Európaszerte ismeretessé tették, Magyarországra vonatkoznak. Magyarországban és Erdélyországban tett ásványtani utazásáról írt leveleit, melyeket egy németországi barátjához intézett, s a melyeket ez azután Lipcsében kiadott, lefordították angolra, francziára és olaszra. Nyáron át a liptói és szepesi Kárpátokban szegény tanulókat utaztat, hogy számára magyar ásványokat gyûjtsenek. Két selmeczbányai tanár társaságában expedícziót tervez, hogy Liptómegyét természetrajzi tekintetben átbuvárolják. Kisérleteit a nyersérczek amalgámozásáról (higannyal való kezelésérõl) Selmeczen hajtja végre s midõn, hosszú fáradozás után, fényes sikert ér el, az új mûveletet a selmeczi bányatermékeken foganatosítja elõször. Tömegesen jönnek a külföldi tudósok és bányászok (angolok, francziák, spanyolok, németek és dánok) Selmeczre, hogy a Born-féle új eljárást a helyszinén tanulmányozzák s azután odahaza alkalmazzák. Ittlétöket Born arra is felhasználja, hogy egy internáczionális geológiai és bányászati társaságot alakítson, a mely elsõ ülését 1786 szeptember havában Szklenón tartja Selmeczbánya közelében.⁴  Kétségtelenûl ez volt a legelsõ ilynemû nemzetközi tudományos kongresszus. A Szklenón megalakult Társaság tagjainak sorában találjuk Európa leghíresebb geológusait és chemikusait; köztök Lavoisiert, Guyton-Morveaut, Klaprothot, Gmelint, Gahnt, Wernert és Pallast stb. Born volt a Társaság lelke; az õ halálával s a franczia forradalom kitörésével csakhamar vége szakad a nagy vállalatnak, a melyre az akkori idõ nem is volt még megérve. De Selmecz híre elterjed világszerte. 1794-ben, mikor a franczia nemzeti konvent egy új iskola, a késõbbi École polytechnique felállításáról tanácskozik, az elõadó képviselõ Selmeczre hivatkozik, "hol a chemiát nemcsak theoretice tanítják, mint Francziaországban; laboratóriumok vannak ott megnyitva s a szükséges eszközökkel felszerelve, hogy a tanulók ismételhessék a kisérleteket". A franczia konvent a chemia tanításában Selmeczet veszi mintaképûl.⁵ 

Born nagy érdemeit, melyeket "amalgámozó eljárásával és egyéb metallurgiai találmányaival" a hazának tett, az 1791-iki országgyûlés is elismerte, midõn õt, egy régi német nemes család magyar sarját, Magyarország nemesei sorába beczikkelyezte; ugyanezt tette Erdély is szintén 1791-ben, Born halála évében.

Csak a betûrend miatt említem második helyen a maga szakjában szintoly nagyhírû és örök érdemû Hell Miksát, korának elsõrangú csillagászát.⁶  Született Selmeczen 1720-ban; tanúlt Beszterczebányán és Bécsben s tanított Lõcsén és Kolosvárott s innen hívták meg a bécsi egyetemre a mechanika tanárává s az akkor épülõ egyetemi csillagásztorony igazgatójává. Az õ vezetése alatt, vagy legalább az õ tervei szerint, építették és rendezték be a nagyszombati, a régi budai, az egri és a gyulafehérvári csillagásztornyokat is. Szaniszló Ágost, Lengyelország utolsó királya õt kéri meg, hogy a varsói kir. csillagásztorony mozgó tetejét, a budai és egri mintára rendezze el. VII. Keresztély dán király õt hívja meg, hogy a Vénus-csillagnak a Nap elõtti elvonulását az északi jegestenger egyik szigetén megfigyelje. Ekkori megfigyelései hosszú és keserû, polemiába keverik Lalande-dal, a franczia nagy csillagásszal. A vita akkor eldöntetlen maradt, de száz évre rá Faye, a mai híres franczia csillagász magában a franczia Akadémiában ismerte be, hogy Hellnek volt igaza. Legnagyobb mûve az "Ephemerides astronomicae", melynek 37 kötetében temérdek megfigyelése, csillagászi és fizikai értekezése jelent meg. A két skandináv akadémián kivül Párizs, Bologna és Göttinga tiszteli meg tagsági oklevéllel. Az angolok még jobban kitüntetik; mert midõn József császár a jezsuita-rendet eltörli, Anglia Hell Miksát, kiváló tudományos állás biztosítása mellett, Londonba hívja meg. De õ hû maradt a bécsi csillagdához, melyet õ rendezett be, s a mely az õ vezetése alatt lett oly híressé. Meghalt 1792-ben; még sírköve is hirdeti magyar voltát: " Hic situs est Maximilianus Hell, Hungarus Schemnitziensis, astronomus Europae notus⁷...

De még a két elõzõnél is nagyobb hírnévre tett szert Kempelen Farkas, a világ egyik legnagyobb mechanikus zsenije:⁸  Született 1734 Pozsonyban; tanúlt Gyõrött és Bécsben; szolgált a magyar udvari kamaránál és az udvari kanczelláriánál, honnan udvari tanácsos minõségben vonúlt nyugalomba; meghalt Bécsben 1804-ben. Mint hivatalnok is a mechanika terén szerezte legnagyobb érdemeit. Õ vezette a mai budai várpalota építését; a schönbrunni kert vízszöktetõ mûveit õ rendezte be és a Ferencz-csatorna építésekor az õ "tûzzel és párával dolgozó alkotványai " merítették a vizet.⁹  Óriási feltûnést keltett Európaszerte a sakkjátszó géppel, a mechanikus raffineria eme bámulatos remekével, noha ennek csak múlékony értéke volt. Maradandó becsû ellenben az õ beszélõ gépe s a reá vonatkozó fiziológiai tanúlmány. Brücke, a fiziológiai hangtan újabb megalapítója így nyilatkozik róla: "Kempelen fiziológiai hangtant hagyott reánk, a mely, az igaz, hogy késõbben itt-ott kiegészíttetett és néha javíttatott, de a mely oly szilárdúl volt megalapítva, hogy valamennyi késõbbi kutatásoknak eddig is szolgáltatta, ezután is fogja szolgáltatni a legbiztosabb alapépítményt."

Nem oly világhírû s nem is oly zseniális, mint Kempelen, de a monarchia kulturájában annál mélyebb nyomokat hagyó férfiú volt Kerekgedei Makó Pál. Született 1724-ben Jász-Apáthiban.¹⁰  Elõbb a nagyszombati, azután a bécsi egyetemen tanított logikát és metafizikát. Nagy tudományával és felvilágosult szellemével magára vonta Van Swieten figyelmét s ennek ajánlatára a Tereziánumhoz a mathematika, fizika és mechanika tanszékére hivatott meg. Itt mûködött a Jezsuita-rend eltörléseig s midõn a nagyszombati egyetemet Budára helyezték át, mint világi pap és váczi kanonok a budai és késõbb pesti egyetem filozófiai karának igazgatója lõn. Testestõl lelkestõl tanférfiú volt. Logikai, fizikai és különösen mathematikai tankönyveit nemcsak a monarchiában, hanem künn Németországban és Olaszországban is használták és sokszor utána nyomatták. Osztrák életírói megjegyzik, hogy az õ könyvei és elõadásai keltették fel Bécsben a kedvet a felsõbb mathematika iránt, a mit addig ott inkább csak a neve szerint ismertek. "A villám természetérõl és elhárításáról" írt latin munkáját lefordították németre és Révai Miklós magyarra. Latin elégiáit, klasszikus nyelvezetök miatt, még a svájczi iskolákon is tanították. Meghalt Budán 1793-ban.

Born, Hell, Kempelen és Makó életök legnagyobb részét Bécsben töltötték el. Másokat, száz év elõtti természettudósaink közül, sorsuk vagy tudományszomjuk még messzebb ûzött el hazájoktól. Csak nehányat említek közülök. Debreczen város fõorvosa, a pozsonyi születésû Segner András (1704-1777), mint a hallei egyetem nagyhírû tanára fejezi be felfedezésekben gazdag életét.¹¹  A veszprémmegyei születésû Csernák László (1742-1816), ki a "Cribrum Arithmeticum"-mal Le Gendre és Gauss magasztalásait vívta ki, mint a deventeri liczeum tanára, Hollandiában telepszik meg, de ott is büszke származására, mert mûvei czímlapján neve mellõl a Pannonius jelzõt el nem hagyja soha.¹² Bucsányi Mátyás (1731-1796) zólyomi fi, magántanár a göttingai egyetemen s több becses meteorológiai értekezés szerzõje Hamburgba vonul.¹³ Szentimrei Balog Józsefet botanizáló szenvedélye Amerikába hajtja s onnan küldöz mesterének és barátjának, Benkõ Józsefnek Közép-Ajtára ritka növényeket.¹⁴ 

De nemcsak a külföldre szakadtak, hanem az itthon mûködö mult századi természettudósaink között is találunk többeket, kik az akkori tudományos világ elismerését és becsülését vívták ki maguknak. Ezek közül is csak nehányat említek fel: elõször is a két Benkõt, Józsefet (1740-1814), a tragikus sorsú nagy tudóst, kit életírója gróf Mikó Imre¹⁵  az erdélyi történetnyomozás megalapítójának nevez, s kiben viszont mi Erdély természetrajzának és a magyar botanikai nomenklaturának nagyérdemû úttöröjét tiszteljük, és Benkõ Sámuelt (1743-1825) Borsodmegye tiszti fõorvosát, kinek huszonkét évrõl (1780-1801) szóló meteorológiai-medikai ephemeriseit az eredeti latinból németre lefordították, s kinek "a lázak kórjeleirõl" írt pályamûvét a dijoni akadémia megjutalmazta s Mémoires-jai során közrebocsátotta.¹⁶  Grossinger Jánost (1728-1803) az "Universa historia physica regni Hungariae" ekkoráig még elegendõképen nem is méltatott, nagy érdemû szerzõjét;¹⁷ Horváth Jánost (1732-1800), a nagyszombati, késõbb budai és pesti egyetemen a természettan tanárát, kinek fizikai, mathematikai és mechanikai tankönyveit az olasz egyetemeken és akadémiákon is tanították, Velenczében utána nyomatták és egy részöket németre is lefordították;¹⁸  Fogarasi Pap Józsefet (1744-1784),¹⁹ II. Bernoulli János tanítványát, Maros-Vásárhelyt a filozofia és mathematika tanárát, a filozofusok facile princepsét, ki a külföldi tudományos akadémiák természetfilozofiai pályadíjaival ép úgy tett 12 éven (1772-1783) át, mint nálunk Szigligeti a drámai pályadíjakkal, mert majd mindig õ nyerte el a jutalmat; 9 eset közül hatszor az elsõ és háromszor második jutalmat nyert a berlini, harlemi, leydeni és seelandi akadémiákon,²⁰  s kit, midõn József császár 1784-ben a pesti egyetemre a filozófia rendes tanárává kinevezett, a dekrétum már a ravatalon talált. Megemlíthetném még Weiss Ferenczet (1717-1785),²¹ elõbb a nagyszombati, azután a budai csillagásztoronynak külföldön is jónevû csillagászát, Weszprémi Istvánt, (1723-1799).²²  Debreczen városa tiszti orvosát, a "Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia" nagyérdemû szerzõjét, és még több másokat. De legyen ennyi elég!

Már a mondottakból is meggyõzõdhetett a t. gyülekezet, hogy Magyarország száz évvel ezelõtt épenséggel nem volt szegény kitünõ természettudósokban; nem tudósokban voltunk mi szegények, hanem szegények voltunk és vagyunk ma is kulturában. Száz évvel ezelõtt körülbelül ott állottunk, a hol ma Oroszország áll. Oroszországnak is vannak ma már nagyérdemû, világhírû természettudósai, de népe a kulturának inkább csak a kinövéseit ismeri, nem pedig áldásait. Így voltunk mi száz évvel ezelõtt. Mély fájdalommal dörgi el Born 1774-ben, Seneca szavait Magyarországra alkalmazva:²³ "Sicut barbari plerumque inclusi et ignari machinarum, segnes labores obsidentium spectant, nec quo illa pertineant, qua ex longinquo struuntur intelligunt, idem vobis evenit. Marcetis in rebus vestris, nec cogitatis". A nemzet felháborodott e rettenetes szavakon;²⁴  jele, hogy Bornnak igaza volt, s hogy szavai elevenre találtak. Már közelgett is az ébredés órája! Bessenyeyvel és testõrtársaival majdnem egyidejûleg, sõt részben meg is elõzve õket, lépnek fel Mátyus István (1725-1796) Erdélyben, Csapó József (1734-1799) Debreczenben és Molnár János (1728-1804) Budán. Az egyik a diaetetica örve alatt - hiszen mi fontosabb az egészségnél? - fiziológiát, a másik a "Füves és Virágos Kert" népies czímen botanikát csempész a magyar olvasó kezébe; a harmadik nyiltan bevallja, hogy mit akar: Newton tanítványainak nyomdokait követve, magyar fizikát ír, a mi addig még nem volt, magyar emberek számára. Nem tankönyvek ezek, hisz' ilyenek akkor, mikor iskoláinkban még a magyar nyelvet is latinúl tanították, szükség egyáltalában nem volt; hanem kisebb terjedelmû kézi könyvek, a mint ma mondanók, a mûvelt olvasó közönség számára. De íróik tudják, hogy a fiataloktól remélhetnek legtöbbet; õket apostrophálják leglelkesebben; õket kérik, hogy legyenek odahaza, a családi körben a tudományos ismeretek buzgó terjesztõi. "Lészen ollyan idõ - biztatják õket - hogy erre a fundamentomra valaki tornyot tégyen; lészen ollyan idõ, hogy megköszönjék hazánk jövendõ nevendéki buzgóságunk merésségét. Lészen ollyan idõ, hogy a virág gyümölcsöt vessen. A felséges rendû és tzélú jövendõ igyekezetnek kell egyszer vagy fundamentomot rakni vagy legalább téglavetõt építeni".²⁵  Molnár János indította meg az elsõ ismeretterjesztõ magyar folyóiratot, a "Magyar Könyvház"-at, melyet 13 évig (1783-1795) szerkesztett vagy jobban mondva, egymaga írt. Ebben is megmondja világosan, hogy czélja az ismeretek terjesztése. Az õ nyilt fellépésének lett a legnagyobb hatása; mint az egykorúak feljegyzik Molnár János mûvein a fiatalság kapva kapott s kézrõl kézre adta õket.²⁶  Akadtak követõi is, kik példáján buzdulva, a természettudomány különféle szakairól kisebb-nagyobb terjedelmû magyar kézi könyveket bocsátanak közre. Benkõ Ferencz (1745-1816) Nagy-Enyeden, Zay Sámuel Komáromban Magyar Mineralógiát, Dugonics (1740-1818) geométriát és algebrát, Gáti István (1749-1843) állattant; Rácz Sámuel (1744-1807) fiziológiát ír. Igaz, hogymindenikök az illetõ tudományszaknak inkább csak az elemeit tárgyalja s a tudomány magaslatait óvatosan kerüli, de a kevésrõl sokat mondanak s a mit elõhoznak, azt világosan és értelmesen megmagyarázzák. "Életet vittek a tudományba, hogy így a tudományt kivihessék az életbe." Minden sorukon meglátszik a magyar észjárás, a magyar gondolkodásmód s épen ez az, a mi az olvasót még ma is megragadja, ha ez ócska könyvek elvétve kezébe akadnak. A múlt század legvégén s a jelen század elsõ negyedében már tartalmilag is mind jelentékenyebb magyar mûvek látnak napvilágot. Nyulas Ferencz chemiája, Diószegi Fûvészkönyve, Varga Márton fizikája már egészen a kor szinvonalán állanak s a mellett híven visszatükrözik a magyar típust nemcsak szóban és mondatban, hanem szellemben is. De, fájdalom, a szépen megindúlt fejlõdés menetét egy végzetes tévedés hosszú idõre megakasztotta. A túlságig ûzött nyelvújítás kinövései és erõszakoskodásai irodalmunk egyik ágában sem tettek annyi kárt, mint a természettudományiban. Bugát Pál és követõinek vad purizmusa és minden törvényt lábbal taposó solöcismusai a természettudományi mûnyelvet érthetetlen szavakkal és éktelen germanizmusokkal mételyezték meg; széttépték a szükségszerû kapcsolatot a magyar mûnyelv és az internaczionális mûnyelv között, s a mi talán még rosszabb volt, elidegenítették a nemzetet saját irodalmától. Negyven évig tartott e feszûlt viszony a nemzet és tudósai között és csak a hatvanas évek végén kezdtük belátni, hogy nem a nemzet, a melyet annyiszor korholtunk idegenkedéseért, hanem mi magunk voltunk a hibásak. Ekkor, mintegy természetes átmenetképen, bizonyos világpolgárias hangulat lepte meg különösen ifjabb tudósainkat. Megtértünk ebbõl is. Beláttuk, hogy, igenis, nekünk kell a világkulturához alkalmazkodnunk, de a mellett saját típusunkat is meg kell õríznünk. Beláttuk, hogy múlt századi természettudományi íróink már eltalálták a helyes utat, melyet nekünk is követnünk kell; mert ha azt akarjuk, hogy irodalmunknak hatása legyen a nemzetre s az ismereteket mind szélesebb és szélesebb körökben terjessze el, akkor annak, a mit írunk, nemcsak hogy épen magyarúl, hanem magyarosan és magyar szellemben kell megírva lennie. Meggyõzõdtünk arról a régi igazságról, a mit Kossuth újabban a következõ szavakkal fejezett ki: "Kétségtelenûl fontos az, hogy a választékosabb tehetségeknek mód és alkalom szolgáltassék, oly magas röptöt venni a tudomány légkörében, a mint csak sas-szárnyaik bírhatják. Hiszen alig van oly ága a tudományos ismereteknek, melyben egy-egy korszak-alkotó lépést magyar ember nevéhez kötött volna a történelem. Hanem mégis fontosabb tekintet az általános magyar nemzeti kultura tekintete. Amaz dicsõség kérdése, emez létkérdés. Akadjon bár egy-két ember fajunk soraiban, ki oly magasra emelkedik, mint halandó soha sem emelkedett (miként Schiller mondja Kepplerrõl), azért nincs számunkra jövendõ, ha népünk értelmiségét nem emeljük s értelmisége súlyával a természetes életrevalóságát s vele önfentartási erejét nem sokszorozzuk."²⁷ 

SZILI KÁLMÁN.
____________________________________

1	A M. Tud. Akadémia ez idei Közülésén tartott elõadás.
2	Elnöki megnyitó beszéd a m. orvosok és természetvizsgálók IX. nagygyûlésén. 1863.
3	Trausch J., Schriftsteller-Lexikon. Kronstadt 1868. 162-168.1. - Szinnyei J., Magy. Orsz. Term. tud. és Mathem. Könyvészete. Budapest 1878. 78-80. 1.
4	Sur l'institution de la Société de l'Art de l'exploitation des mines établie à Schemnitz en Hongrie. Annales de Chimie, 1790. I. 116. - E helyre engem Rombauer Emil, brassói fõreáliskolai igazgató úr szíveskedett figyelmeztetni.
5	Moniteur, Nr. 8. Octidi Vendemiaire, l'an 3 de la Républ. franc.
6	Term. tud. Közl. I. 343., XII. 235., XIX. 428., XX. 33, - Erdélyi Múzeum 1817. VIII. 88. - Szinnyei i. h. 269-273.
7	Wurtzbach, Biogr. Lexikon.
8	Nyelvtud. Közlem. VIII. 325-480.
9	Term. tud. Közl. XIX. 428; XX. 122.
10	Term. tud. Közl. III. 456. - Wurzbach, Biogr. Lexikon.
11	Term. tud. Közl. III. 494.
12	Tud. Gyüjt. 1817. VI. 175. - A "Cribrum"-ról Legendre a Moniteur Universel 1812-ik évi 105. számában így ír: "Ce grand ouvrage est un monument précieux élevé aux sciences: il mérite de figurer dans toute bibliothèque mathematique de quelqu' importance." Ugyanígy Gauss (Werke II. 182): "Der Verfasser dieses wichtigen und sehr verdienstlichen Werkes hat seinen Namen den unvergesslichen von Rhaeticus, Pitiscus, Brigg, Vlacq, Wolfram, Taylor zugesellt.
13	Term. tud. Közl. III. 451.
14	Magyar Hirmondó 1780. 589-91. 1.
15	Benkõ József élete és munkái. Pest 1867. 231. 1.
16	Közhasznú Esmeretek tára II. 192.
17	Term. tud. Közl. III. 453. - Hanák, "Az állattan története". Pest 1849. 69.1.
18	Georg. Fejér, Historia Acad. Scient. Pazmaniae literaria. Budae 1835, 113. 1. - Term. tud. Közl. III. 454.
19	Siebenbürg. Quartalschrift VI. 310. - Siebenbürg. Provinzialblätter II. 152. - F. Magy. orsz. Minerva VIII. 604-627.
20	Arany érdempénzei egyikét a M. Nemz. Múzeum Régiségtárában õrzik.
21	Term. tud. Közl. III. 496.
22	Pannoniae luctus, Posonii 1799. 87-90. 1.
23	Briefe über Mineralog. Gegenstände. 203. 1.: "Valamint a barbárok rendszerint bezárkózva s a hadi gépeket nem ismerve, tétlenûl nézik az ostromlók munkálatait, s a távolban történõ intézkedések czélját meg sem értik: szakasztott úgy jártok ti is. Tespedtek a magatok dolgában és nem gondolkodtok". (Ponori Thewrewk Emil fordítása.)
24	Horányi, Nova Memoria 516.
25	Molnár János, A fizikának eleji. Posony és Kassa 1777. Bévezetõ tudósítás.
26	Tud. Gyûjt. 1820. IX. 60.
27	Term. tud. Közl. XVII. 27.

Természettudományi és tudománytörténeti dokumentumok