Tizenöt év óta mûködöm mint tanár a budapesti egyetemen. Lelkesedéssel választottam ez életpályát, mert meggyõzõdésem volt, hogy nincsen állás, melyben hazám javáért többet tehetnék és mert kecsegtettek a babérok, melyek e pálya mentén elég magasan teremnek arra, hogy azokat csak az igazán erõs szakíthassa le.

Mûködésem elsõ éveiben, midõn kicsiny hallgatóságnak tisztán elméleti tárgyakból tartottam elõadásokat, fiatalságomból eredõ önérzettel azt hittem, hogy a siker elérésére elég erõs vagyok egymagam, hogy reám nehezûl az egész felelõsség, enyém lesz az érdem is egészen.

Tanúlmányi szabályzatokkal ez idõben vajmi keveset törõdtem, abban a hitben éltem, hogy a jó tanár bármilyen szabályzatok mellett is sikert arathat.

Késõbb, miután hallgatóságom köre úgynevezett «köteles» tantárgyak elõadása által nagyra nõtt s tanításom eredményét ezerekre menõ vizsgálatokon ellenõrizni alkalmam nyilt, e hitem egyedül saját erõm elégséges voltában évrõl-évre gyöngébb lett. Minden új tanév új hallgatóságot hozott elõadási termembe, minden évben megújult erõvel és reménynyel kezdtem meg elõadásaimat, s mégis minden évben újra meg újra láttam, hogyan hanyatlik a tanulók szorgalma és a tárgy iránti érdeklõdése az év elejétõl annak végeig.

Mennyire leverõ e tapasztalat a tanárra nézve, mennyire bénítja ez munkaerejét, arról csak annak lehet fogalma, a ki meggondolja, hogy a lelkiismeretes tanár egészen elõadásában él, arra gondol, avval foglalkozik az egész tanév ideje alatt s így mikor annak végén arról gyõzõdik meg, hogy hallgatói nem követték, elkeseredve kénytelen bevallani, hogy életébõl újra egy évet fecsérelt el eredménytelenûl. Pedig az egyetemi tanár életét talán még többre becsüli, mint mások, mert széppé teszi azt neki a tudomány varázsa.

A legkeserûbb csalódás azonban a vizsgálatokon vár a tanárra, a gondosan egybeállított s tudományosan átgondolt elõadások után kénytelen kérdéseit a középiskola színvonalára alászállítani, hacsak a képtelenségig következetes lenni nem akar s a vizsgálandók 99 százalékát meg nem buktatja.

E bajok nem egyedül engemet bántanak, osztozom azokban tanártársaim nagy részével s most midõn azokat bizalmasan elpanaszlom, úgy gondolom, sokaknak közös ügyét terjesztem a miniszter úr elé.

Jól tudom, hogy társaim között vannak nálam sokkal tapasztaltabbak, kiket nem csak tanárkodásuk hosszabb ideje, hanem élesebb belátásuk is a bajok lényegének fölismerésére s orvoslásuk módjának megállapítására jobban képesít, mégis merek felszólalni az ügynek érdekében, mert reménylem, hogy gyönge szavam legalább figyelmeztetni fogja a miniszter urat arra, hogy itt így vagy úgy, de valamit tenni kell. Igaz ugyan, hogy jó szabályzatok jó tanárok nélkül jó iskolát nem teremthetnek, de bizonyos az is, hogy rossz szabályzatok még a legkiválóbb tanárok mûködését is megbéníthatják. Részben ilyeneknek tartom én nálunk az egyetemi tanításra vonatkozó szabályzatokat, melyek külföldi minta után s így inkább csak a külföldi viszonyoknak megfelelõleg készültek. Az utolsó évtizedek tapasztalatai elég támpontot szolgáltatnak már arra, hogy e szabályzatokat a mi sajátszerû viszonyainkhoz mérten a mi igényeinknek megfelelõleg reformálni tudjuk. Legyen szabad e reform némely pontjára vonatkozó nézeteimet röviden elõterjesztenem.

Az egyetem föladata a középiskolában kellõleg elõkészített fiatal embereknek elõadások és gyakorlatok oly módon való kiképzése, hogy tudományos ismereteik alapján az egyház, állam és társadalom szolgálatára alkalmasokká váljanak.

E föladattal szoros kapcsolatban áll az egyetemnek azon kötelessége, hogy a tudomány fejlesztésével foglalkozzék s oly tudósokat neveljen, kiknek sorából magát kiegészíteni, s így föntartani tudja. Ezért az egyetemi tanári állásra csak is a tudományos kutatások körében kipróbált önálló gondolkozás képesíthet.

Az európai mûvelõdés egyik sarkalatos alapelve nyilvánúl akkor, mikor látjuk, hogy az állam, mely ma egyéb kiváltságot el nem ismer, mint a melyet a tanúltság magasabb foka ad, a szolgálatára készülõ hivatalnokot, ügyvédet s orvost a tudósok iskolájába küldi s megkívánja tõlük, hogy képzettségök tudományos elõismereteken alapuló legyen.

Bármennyire is fontos azonban a legkülönbözõbb életpályához mûködõkre nézve a tudományos képzettség, mégis sokan nem értik e szavak igaz értelmét. Mennyien vannak, kik a sokat tudó és a tudományosan képzett, a tudákos és a tudós között különbséget tenni nem tudnak. Hallottam már hírét olyan úgy nevezett tudósoknak, kik a törvényczikkek hosszú sorát, vagy a történeti események évszámait elõlrõl hátra, sõt még hátulról elõre is hibátlanul el tudták mondani. Az ily csodálatos embereknek azonban rendesen vajmi kevés hasznukat vehetjük, hiszen még annyit sem érnek, mint az a könyvecske, melyet betanúltak, mert ennek írott és sokszor ellenõrzött adatai az emlékezetbe följegyzetteknél mégis nagyobb bizonyosságot nyujtanak. Az ilyen áltudósokról csakugyan elmondhatjuk, hogy hasonlítanak a tormába esett féreghez, mely nem tud mit csinálni, mihelyest az ismert terûletrõl eltévedt. Az ilyenekre, de csak is az ilyenekre lehet igaz az a sokszor hangoztatott mondás is: «tudós, de ostoba», mert a valóban tudományos képzettséggel, mint a szellemi erõk legteljesebb kimûvelésével, az ostobaság össze nem fér.

Mindeme a tudákosra inkább, mint a tudósra illõ nézetekkel ellentétben csak azt mondhatjuk tudományosan képzettnek, a ki elméjét egy vagy más szak beható tanúlmányozása által a gondolkozásra általában képessé tette, és a ki széles körû irodalmi ismereteket szerzett magának, úgy hogy a tudományban vagy az életben fölmerülõ föladatokat talán csak hosszú megfontolás után és sok segédeszközzel, de végre is meg tudja oldani. Nem az a jó biró vagy ügyvéd, ki az elébe terjesztett peres ügyre vonatkozólag rögtön tud valami törvényczikket idézni, nem az a jó orvos, ki csak egy pillantást vet betegére s már is elhatározta a divatos gyógykezelési módszerek melyikét fogja alkalmazni. A zavarok, melyek akár vagyoni viszonyainkban, akár szervezetünkben elõállanak, sok esetben annyira bonyolódottak, hogy azoknak elõre megállapított kész formulák és recipék szerint való orvosolhatására gondolni is képtelenség. Ilyen esetek megítélésére a gondolkodásban való önállóság szükséges s azt nem adhatja meg a gyakorlati szabályok sokasága, hanem egyedül a jártasság magukban azon tudományszakokban, melyekbõl e gyakorlati szabályok folytak. Ezért ha az egyetemtõl elvárjuk azt, hogy a hazának hasznavehetõ fiakat neveljen, féltékenyen kell megõriznünk az egyetemi tanítás tudományos jellegét, el kell távolítanunk minden akadályt, mely az ez irányban való haladásnak útját állhatná.

A ki a budapesti egyetemnek nagy hallgatóságra számított tantermein végig halad s látja, hogy azokban mily kevesen és hogyan hallgatják végig az elõadásokat, azt fogja kérdezni: lehetséges-e tudományosan kiképezni oly fiatalságot, melynek nagy része meg sem jelen? Helyén van-e nálunk a tanulási szabadság? Vagy formulázzuk e kérdést helyesebben, a divatos szabadelvûség kérdésének érintése nélkül így: nem kellene-e nálunk az egyetem föladatává tenni azt, hogy a fiatalságnak ne csak elõadásokat nyujtson, hanem szigorú felügyelet alatt útmutatást is szolgáltasson arra nézve, a hallgatott elõadásokat a tanulásra hogyan kelljen fölhasználni?

Ha Európa-szerte körültekintünk, találunk olyan felsõbb iskolákat, melyek teljes tanulási szabadság mellett czélhoz vezetnek s olyanokat, melyek épen oly jó eredményeket tanulási kényszer útján érnek el. Az elsõrõl tanúskodhatnak a német egyetemek, a másodikról különösen Francziaország tudományos jellegû szakiskolái. Ott, a hol általában jó tanárok jó tanulóknak adnak elõ, s különösen a hol a tudomány szükséges volta általános meggyõzõdéssé vált, eredményhez kell vezetnie bármilyen még a rossz tanulási rendszernek is. Mi azonban nem emelkedtünk még a mûvelõdés azon magas fokára, melyen arra számíthatnánk, hogy a rendszer hibáit az érdekeltek jóakarata fogná kijavítani.

A mi egyetemünk a német egyetem mintájára alakúlt, majdnem tekintet nélkül a mi saját viszonyainkra. Ez úton, mint a szabadság egy kiegészítõ része honosodott meg nálunk az úgynevezett tanulási szabadság, mely ugyan az elõadásokra beiratkozást illetõleg már nem egy csorbát szenvedett, de teljes épségében fennáll ma is a tanuló azon szabadságában, hogy az elõadásokból, ha nem akar, ne tanúljon. E szabadságát a tanulók nagy része tényleg érvényesíti is.

De hát mi okozhatja azt, hogy ugyanazon tanulási rendszer mellett Németországban oly sokan, s nálunk oly kevesen tanúlnak? E kérdésre saját tapasztalataim alapján tudok válaszolni.

Körülbelõl húsz évvel ezelõtt Németországnak egy akkoriban elsõrendû egyetemén, Heidelbergben, három évet töltöttem. Mondják, hogy azóta a viszonyok ott is rosszabbra fordultak, de épen, mivel a jó siker szükséges tényezõit akarom elõtüntetni, legyen szabad e régiebb, a maiaknál talán kedvezõbb, viszonyokra hivatkoznom.

Nem fogom feledni soha a perczet, a mikor a vonat, melyen ûltem, a Neckar völgyének mentében a heidelbergi pályaházba berobogott. Boldog voltam már azért is, mert ugyanazt a levegõt szívhattam, mint azon tudós férfiak, kiknek híre ide vezérelt. Nem átallok ez egyéni érzésemre hivatkozni, nem bánom, ha azt némelyek nevetséges érzelgésnek fogják nevezni, mert meggyõzõdésem, hogy a tanulónak a tudomány mûvelõi iránti tisztelete és szeretete az elsõ és legerõsebb biztosítéka annak, hogy tanulási szabadságát valóban tanulásra használja.

Így érzett és gondolkozott heidelbergi tanulótársaim legnagyobb része. Nem törõdtünk mi a jövendõ vizsgálatokkal, nem számítgattuk, a tanulással miféle elõnyöket fogunk kivívni, törekvésünk egyedül az volt, hogy tanárainkat a tudomány terén lehetõleg megközelítsük.

S kik voltak e tanulótársaim? Államhivatalnokok, orvosok, gyárosok, földbirtokosok fiai, általában a vagyonosabb és mûvelt osztályok gyermekei s közöttük csak elvétve egy-két szegényebb sorsú fiú, ki magát elég erõsnek érezte arra, hogy alantabb társadalmi állásból tanulás utján magasabbra emelkedjék. A németnek «Schuster bleib beim Leisten» közmondásában nyilvánuló életphilosophiája és a magas tandíjak (melyek alól Heidelbergben nem volt fölmentés) megakadályozzák ott azt, hogy az egyetemet vagyonban s a mellett többnyire elõképzettségben is szegény tanulók raja lepje el. A német tanuló rendesen ment az életföntartás gondjaitól, nem kénytelen idejének nagy részét irnokoskodásra, vagy leczke-adásra fordítani, meg van fütött szobája, melyben nyugodtan tanúlhat és vannak a tanuláshoz szükséges könyvei.

S hogyan tanúltunk mi Heidelbergben? Beíratkoztunk hetenkint mindössze 20 vagy 25 elõadási órára, de a választott elõadásokra tényleg is eljártunk. Nem elégedtünk meg a puszta hallgatással, hanem jegyeztük a tanár mondásait s e jegyzetek alapján otthon többé-kevésbbé terjedelmes elõadási fûzeteket készítettünk. Büszkeségünk tárgya ez elõadási fûzetek teljessége volt. Sokszor oly dolgokat is írtunk e fûzetekbe, melyeket akkor teljesen nem értettünk, mert az elõadásban hallottakat olyan drága kincsnek tekintettük, melybõl semmit sem akartunk elveszíteni, meg lévén gyõzõdve arról, hogy késõbb még ezeknek is jó hasznát fogjuk venni. Ezek, az elõadások után készített, fûzetek képezik a német tanulónak legdrágább szellemi kincsét, mely neki késõbb az élet gyakorlatában nehéz kérdésekben fölvilágosítást nyujt. Az ilyen füzetek a tárgy teljes feldolgozását illetõleg nem pótolhatják ugyan a tudományos kézikönyveket, de rendesen azoknál világosabban emelik ki azon általános tudományos nézpontokat, melyekre mindannak emelkedni kell, ki a jelenkor szétágazó tudományos irodalmában el akar igazodni. Németországban az egyetemi tanártól senki sem követeli azt, hogy tankönyvet írjon s elõadásaiban e könyvét olvassa föl. Tankönyvek betanítására nem kell egyetem és nem kell egyetemi tanár, de igen is kell arra, hogy megtanítson arra, hogy a tankönyveket és egyéb tudományos mûveket hogyan használjuk.

A mondottak talán nem érvényesek Németország minden egyetemére egyenlõ mértékben, én csak egy példát választottam, s azt rózsás színekben festettem, hogy jobban elõtünjenek azok a tényezõk, melyek a tanulási szabadság eszményének sikeres megvalósításához szükségesek.

Valóban a siker el nem maradhat:
    ha a tanulók az egyetemre a tudományért való lelkesedéssel jönnek s tanáraikat tisztelik;
    ha a tanulók zöme mûvelt családok sarjadéka s eléggé vagyonos arra, hogy tanúlmányainak tartama alatt anyagi gondoktól menten egész idejét a tanulásra fordíthassa;
    ha a tanulók eléggé érettek arra, hogy az elõadásokat jól megválasztva, azokra eljárjanak s az azokban hallottakat késõbbi használatra följegyezni tudják és akarják.

Meg vannak e nálunk a tanulási szabadság sikerének mindezen elõfeltételei?

A magyar tanuló is örömmel jön az egyetemre, örvend annak, hogy a gymnasium bilincseitõl megszabadúlt és lelkesedik is sok szépért és jóért. Lelkesedik a szabadságért, lelkesedik a hazáért s meg van benne is a vágy arra, hogy a haza szolgálatában szerzett érdemek alapján hatalmas és híres emberré váljék. Csak épen egyért nem lelkesûl s ez a tudomány. De hibáztathatjuk-e ezért? Voltak és vannak nekünk bátor katonáink, hatalmas államférfiaink, híres szónokaink, de tudunk-e példát mutatni arra, hogy hazánknak egy fia tisztán tudománya által igazán híres és hatalmas lett volna. Nem értem azt a hírt, melyet egy akadémiai pályadíj elnyerése, vagy valamely tudományos dolgozatnak a külföldi tudományos irodalomban megemlítése szerez, ilyenre van nálunk példa elég, csakhogy ez a nagyravágyásában még telhetetlen fiatalság lelkesedésének szítására vajmi kevés.

A csekély tisztelet a tudomány és annak tanítói iránt, melyet a tanuló hazulról hoz magával az egyetemre, még alább száll az elõadásokra beiratkozás alkalmával. A kérdés ilyenkor az: kinek elõadásait kelljen hallgatni a végbõl, hogy a közel jövõben fenyegetõ vizsgálat eredménye bukás ne legyen? Vannak az egyetemen és azon kívül olyanok, kik a tanulókkal elhitetik, hogy a beiratkozás fõczélja az, hogy a vizsgáló tanár tandíját megkapja. Nem egy tanuló 40, sõt 50 hetenkinti elõadási órára (nem gyakorlatra) beíratkozik.

Várható-e ily körülmények között, hogy a tanuló önakaratából kövesse az olyan tanár intéseit, kinek tudományát nem becsüli és kit mint embert rút önzéssel gyanusít.

Egy másik baj az, hogy egyetemeinken a tanulók nagy része szegény és oly családokból származik, melyeknek idõsebb tagjai egyetemi tanúlmányokat nem végeztek. Az ilyenek teljesen tájékozatlanok az iránt, micsoda kötelességeik vannak az egyetemen, nincsen nyugodt szobájok, melyben tanúljanak, nincsenek könyveik és nincsen még elegendõ idejök sem, mert önfentartásuk érdekében irnokoskodni, vagy leczkéket adni kénytelenek.

Egyetemi hallgatóinkat általában négy csoportba osztályozhatjuk a szerint, a mint egyetemi kötelességeiket felfogják. Az elsõ csoport a tanulást teljesen fölöslegesnek tartja, tudja, hogy az õ apja és bácsija sem tanultak s mégis urak maradtak, mert «hála Istennek van mibõl». Szemében a tanulás nem szép dolog s különösen nem férfias foglalkozás.

A második csoport nem érti, miért van az egyetemen; ott van, mert oda küldték s mivel tõle vizsgálatokat követelnek, hát úgy a hogy leteszi azokat, mindegy neki mit tanúl, csak kevés és könnyû legyen.

A harmadik csoporthoz tartozó már határozott czéllal jön az egyetemre, ügyvéd, politikus vagy orvos akar lenni. A mint az egyetembe lép, kritizálja tanárait s az egész tanítási rendszert a kritikája rendesen arra vezeti, hogy az elméleti tantárgyakat életczéljaira haszontalanoknak nyilatkoztatja, «nem fog õ soha a római jog vagy a jogbölcsészet tanai szerint ítéletet hozni, nem fog soha physikával vagy chemiával gyógyítani, mire való volna tehát e tantárgyak tanulására idõt fecsérelni?»

Végre a negyedik és legkisebb csoport nem törõdik vele, fogja-e késõbb a tanúltnak közvetlenül hasznát venni, hanem örül annak, hogy az egyetemen lehet, s ismeretkörét minden irányban bõvítheti, a vizsgálatot nem szereti, de csak azért nem, mert tanúlmányainak rendes folyamából kizavarja.

Röviden szólva, egyetemi tanulóink legnagyobb része legföljebb annyit tesz, a mennyire az egyetemi tanúlmányi és vizsgálati szabályzatok által szigorúan kötelezve van. S mit követelnek e szabályzatok?

Elõször beiratkozást bizonyos elõadási órákra, másodszor az alap- és elõvizsgálatok, szigorlatok s egyéb néven nevezett vizsgálatok letevését.

E mellett a tanuló szabadon határoz arról, vajon a vizsgálatokon követelt ismereteket az egyetemi elõadásokból vagy más úton szerezze meg.

Az eredmény az, hogy a beiratkozottaknak csak igen kis része jár el szorgalmasan az elõadásokra a még ez a kis rész sem tanul komolyan az elõadásokból, hanem inkább a vizsgálatok elõtti napokon betanul valami kis ismétlõ könyvet, vagy kézrõl-kézre járó jegyzeteket. Ily módon a vizsgálatok elõbb-utóbb ezeknek alacsony színvonalára sûlyednek s ez visszahat még az elõadásokra is. A tanárok közül némelyek, kedvöket veszítve, engednek a körülmények befolyásának s elõadásaikban a vizsgálatokon szokássá vált kérdések körébõl ki nem emelkednek, mások nem törõdnek hallgatóságukkal s elõadnak úgy, mintha a padokban már kiképzett tudósok ülnének. A tanár a fönnálló tanítási rendszer mellett nem képes meggyõzõdni arról, birják-e követni hallgatói, s ha látja is az üresedõ padokon, hogy a tanulók érdekeltsége csökken, nincsen módjában e bajon segíteni Szomorú dolog az, mikor a tanár a tanulóért többet nem tehet, mint hogy indexét a félév elején és végén aláírja s azután a vizsgálaton kihallgatja a nélkül, hogy tanúlmányainak menetére tényleg befolyást gyakorolt volna.

Ily körülmények között valóban hiányoznak a tanulási szabadság elõföltételei.

Nem akarom ezért egyetemi fiatalságunkat hibáztatni, ismerem e fiatalságnak kitünõ képességét s szíve mélyében rejlõ nemes tüzét s meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a tudományos tanulásra képes, de e tanulásnál több segítségre van szüksége, mint a mennyit neki eddig az egyetem nyújtott, s e segítséget meg kell adni, még ha az a szabadság rovására történnék is.

Iparkodtam elõtüntetni az akadályokat, melyek leginkább útjában állanak annak, hogy egyetemeink úgy mint kellene, hazai mûvelõdésünk fõtámaszaivá és elõmozdítóivá váljanak. A bajok fõokait különösen két pontban foglalhatom össze:

Elõször: egyetemi tanulóink rendszerint gyakorlati életpályákra készülvén, nem fordítanak elég gondot a szakképzettségökhöz szükséges alapvetõ elméleti tantárgyak tanulására;

Másodszor: tanulóink kevés kivétellel csak a vizsgálatra elõkészülés szempontjából tanúlnak s erre az elõadásokat kellõleg föl nem használják.

Ha egyetemeink egészségtelen állapotát orvosolni akarjuk, akkor a bajoknak e két fõokát kell elhárítanunk. Könnyen s úgy hiszem biztosan volna ez elérhetõ, a következõ két intézkedés által.

Elõször: állapíttassanak meg az egyetemi szabályzatokban a különbözõ gyakorlati életpályákra készülõk elsõ hét évi tanfolyamára vonatkozólag olyan kötelezõ tanrendek, melyek a tudományos szakképzettséghez szükséges elméleti tantárgyakat helyes sorrendben magukba foglalják.

Másodszor: köteleztessenek az e tanfolyamokat hallgató tanulók kivétel nélkül a tanrendbe fölvett tárgyakból az elõadások folyamában többször colloquálni, úgy, hogy csak az folytathassa érvényesen tanúlmányait s az bocsáttassék az alapvizsgálatokra s elõszigorlatokra - ki e kötelességének annak idejében jó sikerrel eleget tett. Ki nem elégítõ colloquiumok esetében e hiány pótlására az elõadás tárgyából annak befejezése után tartandó javító vizsgálat szolgáljon, melyen az illetõ tanáron kívül még egy vizsgálati elnök is legyen jelen. Ha e vizsga sem lenne kielégítõ, akkor köteleztessék a tanuló az elõadást újból hallgatni.

Javaslatom elsõ része nem is egészen új, benne van az már lényegében az orvosi és jogi karok tanúlmányi és vizsgálati szabályzataiban, melyek a vizsgálatokra bocsáttatás elõföltételéül bizonyos tantárgyak hallgatását követelik. Kívánatosnak tartom azonban, hogy az elsõ két évi tanfolyam tárgyai nem annyira a vizsgálatok, mint inkább a tudományos elõképzés szempontjából állíttassanak össze.

Nem volna-e például kívánatos, hogy a jogtanhallgató tanúlmányainak elsõ évében történeti és philosophiai tanúlmányokra több idõt fordítson, mint eddig? hogy az orvostanhallgató különösen boncztani tanúlmányainak megkönnyítése végett magát a rajzolásban is gyakorolja? Ezen és hasonló részletes kérdések eldöntésére egymagam vállalkozni nem merek, arra az illetõ szakemberek volnának hivatva.

Sokkal lényegesebb újításokat igényel javaslatom második része, mely a colloquiumok kötelezettségére vonatkozik. Megvagyok gyõzõdve arról, hogy az elõadások sikeres hallgatásának ellenõrzésére csak ez az intézkedés vezethet, mégis tudom, hogy lesznek többen is, kik annak hasznos voltát és kivihetõségét kétségbe fogják vonni. Némelyek attól fognak tartani, hogy ez intézkedés a tanulási szabadságot lerontja s a tanuló szívébõl kiirtja azt a nemes buzgalmat, mely szabad akaratának tudatából ered, mások javaslatom ellen fognak felszólalni azért, mert a tisztán tudományos czélból tanulásnak, nézetök szerint, útjában áll, még mások azért, mert a külföldi egyetemek látogatását megnehezíti, a legtöbben pedig valószínüleg azért, mert az egyetemi tanárra új, terhes kötelességet ró, mely az önálló tudományos búvárkodáshoz annyira szükséges idõt rövidíti.

Azoknak, a kik a tanulási szabadság phrasisára hivatkoznak, avval a phrasissal felelhetek, hogy a szabadság érzete aligha lehet a tanulóra lélekemelõbb, mint az a tudat, hogy kötelességeinek pontos teljesítése által életczéljához biztos lépésekkel közeledhetik. Azokat, a kik a tisztán tudományos czélból tanulás lehetõségét féltik, talán megnyugtathatom, ha újra kiemelem, hogy a colloquiumok kötelezettségét csak a gyakorlati pályákra készülõknek elsõ hét évi tanfolyamára kívánnám kiterjesztetni. Azoktól, a kik a külföldi egyetemeket emlegetik, én kérdezem: szükséges, sõt hasznos-e az, hogy a mi egyetemi fiatalságunk már tanúlmányainak elsõ két évében külföldi egyetemekre mehessen? Nem helyesebb-e, ha az a kinek módjában áll, inkább késõbb, jobb elõképzettséggel keresi fel a tudomány e gazdag forrásait. Sokkal nyomatékosabbnak tartom azt az ellenérvet, miszerint az egyetemi tanárt tanítói teendõinek tulságos szaporítása által a tudományos búvárkodástól elvonni nem szabad. Bizonyos dolog, hogy csak az lehet jó tanár, a ki maga a tudománynyal foglalkozik, mások eszméit is csak az képes helyesen hirdetni, a kinek magának eszméi vannak. A jó tanárnak ezért sohasem lesz elegendõ az úgynevezett «szabad idõ», mely az õ tudományos búvárkodásának, tehát legnehezebb munkájának ideje.

Javaslatom értelmében egy egész évi tantárgyból, például három kötelezõ colloquiumot és 200 hallgatót tételezvén föl, évenkint 600 colloquium fogna tartatni, a mire legalább is 150 órai idõ volna szükséges. Ezt a munkát maga a tanár valóban nem végezhetné, abban segítségre volna szüksége. E segítséget könnyen megadhatnák a tanrendben elõirt tantárgyak tanárainak alárendelt repetitorok.

A repetitorok kötelessége volna:
Elõször: felügyelni arra, hogy a beiratkozott tanulók az elõadásokba tényleg eljárjanak.
Másodszor: év közben colloquiumokat tartani s azokat a mennyire az idõ engedi, gyakorlatokkal is egybekötni.

A tanár a repetitor mûködését könnyen ellenõrizhetné, ha minden tanulóval évenkint legalább egy rövid colloquiumot maga tartana meg.

Törekedni kellene arra, hogy a repetitorok az illetõ tanár által képzett olyan egyének legyenek, kik tudományos képességök alapján idõvel magok is egyetemi tanárokká válhassanak.

A repetitori állás, melyet a fõvárosi középiskolai tanári fizetéssel legalább is egyenlõ fizetéssel kellene egybekötni, nem egy magántanárnak nyújthatna módot arra, hogy a tudományos pályán gondtalanúl elõre haladhasson. Nem mondom evvel, hogy repetitor csak magántanár lehessen, vagy, hogy valamely szaknak magántanára már e minõsége következtében képesítve legyen e szakban a repetitori állásra; mert bár e két állást összeegyeztethetõnek tartom, mégis nem szabad szem elõl tévesztenünk azt, hogy a magántanárságra csak a tudományos önállóság, a repetitori állásra pedig inkább a tanítói ügyesség és szorgalom képesíthetnek.

Javaslatom indokolására szükségtelen volna, még hosszasabban értekeznem, de el nem mulaszthatom azt, hogy egy közel fekvõ példára ne utaljak.

A colloquiumok kötelezettsége és a repetitorok segédkezése életbe vannak léptetve a k. m. József-mûegyetemen. Ez intézet az utolsó évtizedekben kétségtelenûl óriási haladást tett s ha a tökélyt még nem is érte el, egyben bizonyára fölülmulta az egyetemet s ez az, hogy hallgatóit az elõadások szorgalmas látogatására és komoly tanulásra szoktatta. E tekintetben a mûegyetem ellen nem hallunk panaszt.

Vajha így volna ez mielõbb a t. egyetemre vonatkozólag is!

Tárgyalásaim közben eddig nem tettem említést az egyetemre járó gyógyszerészettan-hallgatókról. Nem mintha gyógyszerészeink jó kiképeztetését fontosnak nem tartanám, hanem mivel õket úgy, a mint most rendkívüli hallgatók minõségében az egyetemet látogatják, inkább csak az egyetem vendégeinek tekintem.

Mielõtt a reájok vonatkozó tanúlmányi szabályzatokat reformálhatnók, azt az elvi kérdést kellene eldönteni: szükséges-e tudományos képzettség a gyógyszerészi gyakorlathoz? Ha igen, akkor a gyógyszerészhallgató nem képezhet az egyetemen kivételt, akkor követelnünk kell tõle mindazt, a mit bármely más szak hallgatójától követelünk; mindenekelõtt, hogy elõbb a teljes gymnasiumi vagy reáliskolai tanfolyamot befejezze s az érettségi vizsgálatot letegye. Ha ellenben a gyógyszerészek kiképzésére kevésbbé tudományos alap is elégségesnek találtatnék, akkor külön gyógyszerész-iskolát kellene felállítani.

Tudom, hogy e kérdésnek végleges eldöntése ma igen nagy nehézségekbe ütközik s ezért nem bocsátkozom a gyógyszerészek tanúlmányi rendjének evvel szoros kapcsolatban álló tárgyalásába.

Mi sem áll különben útjában annak, hogy a colloquiumok kötelezettsége a gyógyszerészettan hallgatóira is kiterjesztessék.

Végül nem hagyhatok említetlenül egy kérdést, melyet örömest elhallgatnék, de a mely a mondottakkal szoros kapcsolatban áll s mindannyiszor újra fölmerûl, valahányszor az egyetemi bajok szóba jönnek; s ez a leczkepénzek kérdése. Az erre vonatkozó felszólalások mindeddig eredménytelenek maradtak, s legföljebb elkeseredést szültek, mert rendesen nem annyira az intézmény, mint inkább az egyetemi tanárok személye ellen irányított támadások alakjában történtek. Voltak, a kik talán az irigység által vezérelve, szegényes anyagi viszonyaink között botrányosnak találták, hogy némely tanárnak 7-8000 frtnyi jövedelme lehessen, holott az államnak legmagasabb tisztviselõi, a miniszterek kivételével, ily magas jövedelmet nem élveznek. Mások látván, hogy a hallgatók tényleg nem egy elõadásra csak azért iratkoznak be, mert azt hiszik, hogy ez által vizsgáló tanáraik kegyét fogják elnyerni, nem kutatják közelebbrõl, jogosult-e a tanulóknak e hite, hanem megtámadják az egyes vétkesnek látszó tanár helyett általánosságban az egész tanári kart s azt önzéssel és a pénzzsarolás legcsunyább nemével vádolják.

A tanári kar, midõn ez elõtt három évvel e kérdésben véleményt adott, ily nyomasztó vádak befolyása alatt állott.

A nagy többség a ma fönnálló leczkepénz-szabályzat változatlan megtartása mellett nyilatkozott. Fõérvei a következõk voltak:
    Elõször: a fönnálló leczkepénz-szabályzat a tanszabadság elvével szoros kapcsolatban áll.
    Másodszor: a tanuló által fizetett személyes leczkepénz által a tanár minden egyes tanulóval szemben kötelezettséget vállal, mely õt teendõinek buzgó teljesítésére ösztönzi.
    Harmadszor: kívánatos, sõt szükséges, hogy a tanár anyagi jóléte tisztán ez állása által biztosítva legyen, hogy így egészen feladatának élhessen.

Megvallom, hogy akkor én is azok közé tartoztam, kik bármilyen változtatást a fönnálló rendben az egyetemre nézve veszélyes kísérletezésnek tartottak. Egy oly eszményi világba képzeltem magamat, melyben a tanárt és tanulót csak nemes érzelmek vezérlik, s az ilyenre vonatkozólag a felhozott érvek helyességét megdönteni alig lehetne. Azóta azonban jobban meggyõzõdtem arról, mennyire eltérnek a mi viszonyaink ez eszménytõl. Kifejtettem, hogy épen ezért a tanszabadság megszorítását nálunk égetõ szükségnek találom, s ez érvek, melyeket erre vonatkozólag felhoztam, egyszersmind a személyes leczkepénzek rendszerének megszüntetése mellett szólnak.

Ott a hol a tanuló az elõadásokból tanúlni nem tud, vagy nem akar s a tanártól a fizetett leczkepénzért egyéb szolgálatot nem vár, minthogy indexét évenkint kétszer aláírja, ott a leczkepénz nem hathat serkentõleg a tanárra, inkább sértheti érzelmeit, mint valami borravaló, vagy a vizsgálatok érdekében megkísérlett vesztegetés. Valóban közülünk tanárok közül azok, kik leczkepénzek fejében jelentékenyebb összegeket kapnak, önhibájok nélkül is ki vannak téve hirlapokban és a képviselõházban a legsértõbb gyanusításoknak. Tovább így ez nem maradhat! Az egyetemi tanárnak minden aljas vádtól menten kell állani a társadalom ítélõszéke elõtt, a fiatalságnak benne a szorgalmas és önzetlen munkás példányképét kell látnia, a kit ne csak tudásáért, hanem jelleméért is tisztelhessen.

Azt az anyagi jólétet s avval járó függetlenséget, melyet eddig a leczkepénzek adtak meg a tanárok egy részének, mint a zavartalan tudományos foglalkozás szükséges föltételét kell és lehet megadni nekik más módon is. Nem volna-e például elérhetõ az akkor, ha a tanulók a hallgatott órák számától függetlenül megszabott félévi tandíjakat fizetnének s az ezekbõl befolyó összeg arra fordíttatnék, hogy belõle a tanárok mûködésük tartama alatt személyes fizetési pótlékokat kapjanak. Hogy e pótlék mekkora legyen, arra vonatkozólag a jövõben a tanárnak tudományszaka, a tanszékével járó teendõk sokasága és a tanár személyisége is volnának tekintetbe veendõk.

A tanulók által fizetendõ félévi tandíjakat úgy kellene kiszabni, hogy azok a személyes pótlékoknak sõt a repetitorok fizetéseinek is biztos fedezetül szolgáljanak. Ha kell, lehetne ez a tandíj magasabb is, mint a tanulók által eddig leczkepénzek fejében fizetett díjaknak átlaga.

A sikeres egyetemi tanúlmány oly kincs, mely megérdemli, hogy drágán is vásárolják s nem mondhatnók bajnak még azt sem, ha a szegényebb osztályok fiai ez által más tevékenységi térre, különösen az ipar fejlesztésére lennének utalva.

A leczkepénzek rendszerének megszüntetése ellenében még azt az érvet lehetne fölemlíteni, hogy ez által az egyetemen már régebben mûködõ tanárok szerzett jogai sértetnének. Vannak egyetemünkön olyan férfiak, kik a gyakorlat szolgálatában tanári jövedelmeiknél sokkal jelentékenyebb anyagi jutalmazásban részesülnének s a mikor a tanári pályán mûködnek saját érdekök mellõzésével, a tanügynek hoznak áldozatot. Valóban nagy igazságtalanság volna az ilyenektõl a leczkepénzek alakjában eddig élvezett jövedelmet elvonni. Könnyû dolog volna azonban ezen nehézség elhárítása is, ha az egyetemen már tényleg mûködõ tanárok évi fizetési pótléka akként állapíttatnék meg, hogy az, az általuk az utolsó 5 vagy 10 évben leczkepénzek alakjában élvezett jövedelemnek évi átlagával legalább is egyenlõ legyen.

Igen tisztelt miniszter úr! Elmondottam azt, a mi leginkább szívemen feküdt. Nem volt szándékom egyetemeink állapotának teljes képét festeni s egyszerre valamennyi bajok orvoslására vonatkozólag javaslatot tenni. Részletekbe bocsátkozni nem mertem, mert arra az egyes tanúlmányszakok körében az enyémnél nagyobb szakismeret volna szükséges. Soraimnak czélja inkább csak az volt, hogy a miniszter úr figyelmét arra a kérdésre irányítsam: nem kívánatos-e egyetemeinken a tanulási szabadságnak az eddiginél nagyobb korlátozása épen a tudományos tanítás és tanulás érdekében? Lehet, hogy téves a kérdésnek az a megoldása, melyet én itt elõterjesztettem, de bizonyos, hogy maga a kérdés megérdemli azt, hogy vele nálam tapasztaltabbak és hatalmasabbak is foglalkozzanak.

Buda-Pest, 1887 ápril 10-én.

Teljes tisztelettel

B. EÖTVÖS LORÁND.

Eötvös home page