2

EÖTVÖS LORÁND.

KOZMA ANDOR-tól.

Eötvös Loránd, a legnagyobb
A legdicsõbb lélek-ember,
Akinek fenkölt fénykörébe,
Egyszerû életem díszéül,
Szabad utam volt énnekem -
Eötvös Loránd, a végtelenség
Örök törvényeit megértõ
Világra szóló nagy tudós,
Bevégzé földi küldetését
S a Végtelenbe visszatért.

Hogy küldetésben járt e földön
Fenséges lelki hõs gyanánt,
A testi élettel nem törõdve,
Szent borzalommal láttam én.
A nagy kaszás már rég lesett rá,
Kegyetlen kínnal rég gyötörte,
De õ a rémmel szembe nézve,
Nyugodtan, büszkén, jajtalan,
Tovább rajzolta mindhalálig
S be is fejezte köreit.
Pár nappal a halál elõtt,
Mikor már elhülõ tagokkal
Olyan volt mint egy szép halott,
Halált lenézõ lángeszével
Még a legújabb alkotását
Vizsgálta át gondos szigorral,
S finom, fehér megnyúlt kezében
Nem reszketett a papiros.

Az én szívem, az reszketett
És hangtalan sírt és kesergett,
Reménytelen búval búcsúzva
A teste romján is hatalmas
Nagy lélektõl, mely távozik.
S a félhomályban ülve némán
Szemembe könny gyûlt, hogy ne nézzem
A holtra váló alakot,
Hanem a szép emlékezés
Ködfátyolán át újra lássam
Azt a remek nagyúri daliát,
A díszes férfit, aki volt.

Magasvér hófehér lován,
Amelyen annyiszor csodáltam,
Láttam megint õt látományul :
Úgy ült nyeregbe e professzor,
Oly biztos, könnyû gráciával,
Akár egy régi mesebéli
Gyönyörû, kedves, jó király.
- Ez Úr ! . . . Ez úr minden ízében !
Ujjongta szívem, így ha láttam,
Kinek évszázak távolában
Minden elõde, õse úr volt
S kiben az õsi úriasság
Tökéletessé finomult.

Majd tûnt e kép s új látományul
Láttam megint emlékeimben,
Mint rég, töretlen ép erõsnek
Azt a nemes, mély, nagy professzort,
A tudós bölcset, aki volt.

Csodás tudósi mûhelyében,
Sok-sok rejtelmes szerkezet közt,
A fõúri daliás lovasnak
Gondokba mélyedt mása járt-kelt,
Megállt, figyelt, eszmélt, leült, -
Elõtte furcsa betûszámok
Nyüzsögtek és finom kezétõl
Mind szaporábban halmozódtak
A kiterített íveken.
Szép homlokát a gondolat
Rajzása szinte fénybevonta;
Lelkes szeme tekintetével
Titokzatos nagy Kháoszoknak
Titkába látszott látni õ.
- Úr itt is, a szellemvilágban !
Ujjongta szívem, így ha láttam,
Magasra vívó, mélybe nézõ,
Hatalmas, hódító nagyúr,
Kit iskolás korlátokon már
Felül emelt a géniusz.

Mikor halálos ágya mellett
Emlékezésem visszahozta
A multból mind a két alakját :
A vérbeli, s a szellemével
Magasra lendült nagyurat -
Megértém, hogy halált kicsinyel
Az ilyen kétszeres nagyúr.

Megmérte õt és hódolattal
Méltatja már a földkerékség
Sok felmagasló nagy tudósa :
«Közöttünk nála nincs nagyobb. -»
S amit zajos heüréka nélkül
E nagyság gondolt és talált ki,
Az nem marad csak zártkörû
Tudós-mulatság, szép kísérlet,
Nem könyv-igazság, holt betû
Az áttör az eleven élet
Szünetlen döngõ mûhelyébe,
Mint meglepõ nagy új valóság
Mint a mind magasabbra vívó
Emberiség dolgos kezének
Hatalmas, hasznos eszköze.
S ha mérni fogják mérlegével
A földnek mágneses erõit
S e réven a beláthatatlan
Mély halmazok titkába lesnek
S kitárnak rejtett kincseket -
S ha majd a megrakott hajókon,
Más-más világ-irányba tartva,
Szelik a zúgó óceánt
S megfejtik az õ tételével
A szüntelen súlyváltozásnak
Rejtelmes új törvényeit :
Eötvös neve éppúgy fog élni,
Mint él ma Archimédeszé.
Pedig már akkor hol leszünk mi
Minõ feledség fogja fedni
Az árva kis fajt, a miénket,
Amelybõl õ is származott !
Mily zûrzavarba elmerült múlt
Lesz már a sok, ma nagyhatalmú
Akármi többi nemzet is ! . . .
S hány, most világ-bámulta költõ,
Próféta, hõs, mûvész, király
Híres nevének nem lesz akkor
Már többé híre-hamva sem,
Mikor még emlegetni fogják,
Sûrûbben, mint ma itt e honban,
A nagy tudós, Eötvös nevét.

S ah ! . . . én e ritka nagy dicsõnek,
Nem is tudom, mint érdemeltem,
Sok éven át mély tisztelettel
S kimondhatatlan szeretettel
Meg-megszoríthatám kezét.
Láthattam õt négyszem-között,
Magas szféráiból leszállva,
Nemesszívû, hû, résztvevõ.
Nagylelkû, legjobb emberül.
Egy dobra nem vert tiszta szép ügy
Gondjában osztozott velem
S számomra így a gond öröm lett,
Mert ez nyitotta meg szemem,
Hogy lássam azt a legjobb szívû,
Legemberségesebb nagy embert,
Akit csak láttam valaha.

Még láttam a halotti ágyon -
Mily szép, nyugodt, nemes szobor !
S még látom-e valamikor ? . . .
Ki tudja ezt? . . . De látni vágyom.