|
Megjelenik minden hónap 10 - ikén, legalább is 2 1/2 nagy nyolczadrét ívnyi tartalommal; időnként szövegközi ábrákkal illusztrálva. |
TERMÉSZETTUDOMÁNYI K Ö Z L Ö N Y. H A V I F O L Y Ó I R A T KÖZÉRDEKŰ ISMERETEK TERJESZTÉSÉRE. |
E folyóiratot a tár- sulat tagjai az évdíj fejében kapják; nem tagok részére a Pót- füzetekkel együtt előfizetési ára 6 frt. |
| XXIV. KÖTET. | 1892. JUNIUS | 274. FÜZET. | |
E rektori széken elõdeim példáját akarom követni én is, mikor egyetemünk egy feladatáról, a fizika tanításáról szándékozom beszélni.
Szûkkörû, csak nekem s legfeljebb még néhány társamnak kedves tárgy, gondolják talán többen is, hibáztatván, hogy nem általánosabb érdekû dolgokra fordítom a figyelmet.
De tisztelt gyülekezet, én épen abban látom a hibát, hogy nyilvános ügyeink tárgyalása alkalmával nagyon is az általánosságokban tetszelgünk, s a szakembernek meggyõzõdésén alapuló véleményére, mint valami magánügyében hozott itéletre, kellõ súlyt nem helyezünk. Pedig még a legáltalánosabb és legszélesebb körû kérdések megoldásához is legbiztosabban az az út vezet, melyet a részleteiben földerített igazság tûz elénk s az, a ki ezt a sokszor hosszadalmas és fáradságos utat követi, jobban megóvja magát a csalódásoktól, mint az, a ki ötletszerûen kimondott általános tételek csábító szavaira hallgat.
Azért én is most, a mikor az egyetemi tanítás kérdéséhez akarok szólani, inkább csak annak egy részére szorítom tárgyalásomat és mint fizikus a fizika tanításáról fogok beszélni.
Nem lehet szándékom, hogy ez elõadásom keretében tárgyamat kimerítsem; csak egyet-mást fogok elmondani azon kérdésekre vonatkozólag, melyekben nem ritkán nyilvánuló zavaros nézetekkel szemben leginkább szükségesnek tartom a felvilágosítást.
Az elsõ kérdés, mellyel tisztában kell lenni annak, a ki tanítani akar, az, hogy kit tanít.
Bölcsészeti karunkon képviselt tudományok hallgatói között vannak olyanok, a kik magukat valamely szakban tudósokká kivánják képezni, olyanok, kik azt a szakot mint segédtudományt tanulják s végre olyanok, kik azzal a szakkal csak általános mûveltségök kiegészítése végett foglalkoznak. A hallgatóknak mind e három csoportja méltán kivánhatja, hogy az egyetemen megtalálja, a mit keres; de azért ne gondoljuk, hogy mindegyikére nézve külön-külön intézkedések volnának szükségesek.Vezessük csak valamennyit ugyanahhoz a forráshoz, a tiszta tudomány forrásához s legyünk azon, hogy e forrásból eredõ folyónak mentén kedvvel kövessen ki-ki addig, a meddig ideje és ereje megengedi.
Nem az a feladat, hogy minden hallgatónknak mást, hanem az, hogy mindegyiknek eleget adjunk.
Azokon kezdem, a kik tõlünk legtöbbet várnak, azokon, a kiket mint tudós társainkat legmesszebbre kell vezetnünk s a kiktõl csak akkor volna szabad megválnunk, mikor már segítségünk nélkül maguk tudnak tovább haladni.
És vajjon kik ezek?
Ritka még egyetemünkön az olyan tanuló, a kinek ne volna más vágya és ne volna más gondja, mint az, hogy tudóssá váljék. Ne gondoljuk azért, hogy a magyar ember tudományra nem való, nem fajunknak valami sajátos hibája okozza e magában véve szomorú fogyatkozást, hanem csakis az, hogy, a mi mûveltségét illeti, még fiatal nemzetünk közvéleményében nem erõsödött meg eddig az a meggyõzõdés, hogy a tudomány által gazdagabbá válik a gazdag, hatalmasabbá a hatalmas.
Van a mi ifjaink között is elég olyan, a ki a tudományért lelkesedni tud, s ha sorsa nem engedi is meg, hogy gondtalanul csak a tudománnyal foglalkozzék, örömmel választ legalább olyan életpályát, mely a tudomány közelébe hozza.
A fizika hallgatói között is van egy ilyen lelkes kis csoport: a középiskolai tanárjelöltek.
Õk azok, a kiket e szakban tudósokká kell képeznünk; tudósokká mindenekelõtt azért, hogy tanítani tudjanak.
Sokszor hallottam én már, és pedig a tanüggyel foglalkozók szájából is, azt a véleményt, hogy a középiskolába, az általános mûveltség ez iskolájába, nem kell szaktudós, hogy a tanár, ki ott nem kizárólag egy tudományszakot, hanem legalább is több rokon, sõt a mi elég sajnos, néha egészen külön fajú tantárgyakat is köteles tanítani, ha egy tudományba belemélyed, ezáltal egyoldalúvá és elfogulttá válik és szélesebb körû feladatának megfelelni nem tud. Vajjon nem megfordítva áll-e a dolog? Én legalább meg vagyok gyõzõdve, hogy az, a ki egy szakban igazán jártas, abból magának nemcsak ismereteket gyûjtött, de mûvelésével tudományosan gondolkozni is megtanult: az könnyen el fog igazodni akkor is, mikor kötelessége egy másik szakkal foglalkozásra hivja, csak úgy mint a hajós, a ki egy tengeren hajókázni megtanult, megtalálja útját az ellenlábas tengereken is, és mint az alpesi vezetõ, mikor a Himalája és a sötét Afrika égbenyuló csúcsaira felvezet.
Nem olyan mesterség az a középiskolai tanárság, melyen a tanítás módjára elõírt szabályok szolgaszerû alkalmazásával boldogulni lehetne; a norinbergi tölcsér csak olyan utópia mint a bölcsek köve. Ne is ennek a tölcsérnek keresésére fordítsuk idõnket, hanem inkább arra törekedjünk, hogy tiszta legyen a tej, mellyel a gyermeket táplálni akarjuk.
Igen, képezzük tudósokká középiskolai tanárainkat azért, hogy tanítani tudjanak, de azért is, hogy pályájokon, a mely földi javakkal, dicsõséggel és bizony még az érdemelt elismeréssel is alig kecsegtet, ne bénuljon el erejök a mindennap ismétlõdõ feladatok iránti közönyösségben, hogy legyen egy olyan foglalkozásuk is, a mely varázsával mindig ébren tartsa törekvésöket és megnyisson elõttök olyan útat, a melyen a magasabbra törõ emelkedhetik.
Képezzük õket tudósokká végre még azért, hogy nemzetünknek a tudomány terén munkásokat adjunk, mert bizony, az ezer év után, a melyet jól, rosszul e hazában töltöttünk, még sok itt a tenni való.
Egy kérdést érintettem meg ezekkel, a melyrõl ma sokszor hallunk beszélni, a tanárképzés kérdését. Nem sok az, a mit itt, mint lényegeset a mondottakhoz hozzá tehetek.
A ki jogosultnak ismeri el azt a kivánságot, hogy középiskolai tanáraink tudós szakemberek legyenek, az nem habozhat soká azon sem, hogy kiképezésöket az egyetemre, vagy jobban kifejezve, az egyetem egyes szaktudósaira kell bízni. Ebbõl a szempontból nézve fölöslegesnek, sõt károsnak tünik fel minden olyan intézkedés, a mely, mint a ma fennálló tanárképzõ intézet, az egyetemtõl bárcsak névleg is elvon egy olyan kötelességet, a melynek tudományos feladatai között a legelsõk egyikének kellene lenni.
Adjuk vissza a tanárképzés ügyét minden felelõsségével együtt az egyetemnek, egyes szakokban a mûegyetemnek, bízzuk a filológus kiképezését a filológusra, a hisztorikusét a hisztorikusra, a fizikusét a fizikusra és meg lehetünk gyõzõdve, hogy az egyes szakember jobban fog gondoskodni minden egyes jelöltnek tanmenetérõl és haladásáról, mint bármiféle szabályzat együttesen valamennyire nézve tehetné.
Szükséges-e, és mi módon a tanárjelöltet a középiskolai tanítás gyakorlatába bevezetni? Hogyan lehetne gondoskodni arról, hogy a jelöltek tanulmányaik idejében gondtalanul csak a tudományokkal foglalkozhassanak? Ezek olyan részletes kérdések, a melyekkel itt foglalkoznom nem volna helyén.
Legyen elég az, hogy azok ellenében, a kik már azt a kevés tudományt is sokalják, a melyet tanárjelöltjeinktõl a képesítõ vizsgálat ma megkövetel, kifejezést adok azon meggyõzõdésemnek, hogy javulást a tudományos színvonalnak nem alábbszállítása, hanem fölemelése eredményezhet.
Említettem már, hogy a tudósképzésen és a tanárképzésen kivül a fizika tanításának az egyetemen van még egy másik, nem kevésbbé fontos feladata is, az, hogy kellõ oktatásban részesítse mindazokat, a kik mint segédtudományt, vagy mint általános mûveltségük kiegészítõ részét tanulják e szakot.
Igazán segítõ, igazán mûvelõ csak úgy lehet e tanítás, ha nem szorítkozik ismeretek közlésére, hanem a mellett arra törekszik, hogy alapját vesse annak a gondolkozásmódnak, a melyet ma rendesen természettudományi gondolkozásnak szoktak nevezni. Nem értek én ezen valami kiváltságos, csak a természettudós gondolkozására mértékadó szabályokat. A természettudósnak erõt inkább a gondolkozásnak az a józan szabadsága ad, mely nem akadályoztatja haladását, még ugrásait és repülését sem, de a mely maga kérlelhetetlen elfogultsággal hívja fel az itélet szigorát arra, hogy eredményeink értékét megállapítsa. A fellegekben jár néha úgy, mint a költõ, de meg tudja mondani mindig, milyen magasra emelkedett. A természettudósnak ez erejét erényének is nevezhetnõk, s a tanításnak nem lehet magasztosabb czélja, mint hogy erre buzdítson.
Az emberi tudás könyvében bizonyára nincsen fényesebb lap, mint az, a melyre Galilei mechanikája és Newton gravitáczió-elmélete van följegyezve. Ha ezt a lapot elolvassuk, az eredmények nagyszerûségénél, az egész rendszernek részarányos mûvészi felépítésénél még inkább bámulatra ragad és még többre tanít az az elfogulatlan itélet, mely a gondolatmenetnek minden állítását valódi értékében tünteti fel és mely, bár lépten-nyomon tudásunk korlátoltságára int, tudásvágyunknak mégis megnyugvást szerez az által, hogy legalább számot ad arról, mennyire közelítettük meg az igazságot. A természettudományoknak nincsen más ilyen fényes lapjok; vannak ugyan meglepõbb kisérleti eredményei, vakmerõbb következtetései és pontosabb mérései, de nem jött még el a mester, ki azokból olyan egészet tudott volna alkotni, mint a milyen naprendszerünk mechanikája.
Ne legyünk igazságtalanok; nem a mesteren mulik a dolog. A feladatnak aránytalanul nagyobb nehézségei késleltetik a remekmû alkotását, mert azon jelenségekhez mérve, melyeket bármily nagyító eszközökkel élesített látásunk az égi testek óriási terében fel tud deríteni, sokaságukkal és sokféleségökkel egyaránt bonyolódottabbak azok, a melyeket a földön öt érzékünkkel észlelni tudunk. És mert a természet csak annyiban teheti tudásunk tárgyát, a mennyiben érzékeinkkel meg tudjuk ismerni, azért földünknek bárcsak egy négyszögméternyi területe a rajta észlelhetõ fizikai változásokkal és életjelenségekkel több dolgot ad a kutató észnek, mint a világtérben szétszórt csillagok járása.
Ezért nem érte még el az égi testek mechanikáját a tudománynak egy más ága sem s ezért jár hozzá még legközelebb Galilei és Newton egyenes örököse, a fizika, mely a földi jelenségek változatos sokaságában a legegyszerûbbeket tartotta fenn magának.
Annak, a ki elõljár, az útmutató teendõit kell elvállalni; ezt teszi ma a fizika, mikor a természettudományok más ágainak útjait elõkészítve, ez útakat kritikájának fényével megvilágítja.
Nem vonja azt kétségbe senki, hogy bizonyos mértékben minden természettudósnak fizikusnak kell lenni, s azért nem érhet a szakom iránt való elfogultság vádja, ha azt állítom, hogy ezt az alapvetõ szakot elhanyagolni sem annak nem szabad, a ki a természettudományokon alapuló gyakorlati foglalkozásra készül, sem annak, a ki a természettudományok gondolatmenetével mûvelõdése szempontjából kiván megismerkedni.
Tartok mégis egy ellenvetéstõl. Attól, hogy okoskodásommal nagyon is a csillagok között jártam.
Van, a ki azt gondolja, hogy a fizikusnak nem is a csillagokkal és a Földdel, nem égi és földi jelenségekkel, hanem azokkal az eszközökkel van dolga, a melyeket laboratóriumában összegyüjt és azokkal a tüneményekkel, a melyeket velök elõ tud állítani. Mire való például az orvost a csillagok járására tanítani, mikor gyakorlatában a thermométerrel, a galvánelemmel és a mikroszkóppal is beéri?
Volt már alkalmam ilyen kérdésekre megfelelni; úgy hiszem, hogy nem is tartoznak ide, mert a mikor az egyetem tanításáról, tehát tudományos tanításról szólok, csak a gyakorlat terén mûködõ tudósokkal illik foglalkoznom, nem pedig a gyakorlatra, mint valami mesterségre netán képesíthetõ egyénekkel, a kiknek kiképezése, még ha ne talán kivánatos volna is, nem lehetne a tudományok egyetemének feladata.
De ne legyünk azért túlkövetelõk azokkal szemben, a kik mint segédtudományt tanulják a fizikát. Elég az, ha a mellett, hogy e tudomány gondolatmenetét valamennyire elsajátították, a tudományos anyag felett olyan áttekintést szereznek, a mely õket az elemi kézikönyvek használatára képesítse úgy, hogy azokból adandó alkalommal a szükséges felvilágosítást maguknak meg tudják szerezni.
Miután szólottam arról, kiket tanítunk, áttérhetek arra a másik kérdésre, milyen elõadásokban tanítsunk? Nem volna helyén, de nem is szükséges, hogy czímeket soroljak fel, tanórarendünk valóban arról tanuskodik, hogy nem szûkölködünk fizikai elõadásokban.
Elõadás van elég, csak tudja a tanulni vágyó azt, a mi van, hasznára fordítani.
Egy, a fizikát egészében áttekintõ, kisérleti elõadás kétségtelenül elég lesz azoknak, a kik vele mint segédtudománnyal foglalkoznak. Meg kell fontolnunk azonban, mire van ezenkivül szükségök a szaktudósokká készülõknek, különösen tanárjelöltjeinknek.
Jövendõ tudós társaimról szólván, a midõn az õ tanulmányaik berendezésében nekik akarok tanácsot adni, mi sem természetesebb, mint az, hogy a magam fejlõdés menetére gondolok.
Mathematikán kezdtem, chemián folytattam s majdnem több órát fordítottam ezek tanulására és gyakorlatára, mint saját szakom elõadásaira, különösen pedig gyakorlataira. És minthogy a fizikának leginkább csak elméleti részével ismerkedtem meg behatóbban, végre mégis a kisérlet terén lettem erõsebb. Jobb útat ennél nem tudok kijelelni. Ha kérdezné tõlem a fizikus tanárjelölt, hogyan rendezze be tanulmányait, azt mondanám neki, tanuljon chemiát és gyakorolja magát benne azért, hogy a kisérletezésben leleményessé váljék, tanuljon elméleti fizikát s hozzá mathematikát azért, hogy a mikor eszközeivel kérdést intéz a természethez, megértse a választ és végre jõjjön a fizikai laboratóriumba s végezzen ott nehány mérést azért, hogy észlelésének pontosságát megitélni és fokozni tanulja. Jobban fog a kisérletek minden nemében, és még az iskolában is eligazodni az, a ki ezt a tanácsot követve, önállóságra jut, mint az, a ki már elõre is csak az iskolai mutatványok nehézségeire gondolva, idejét arra fordítaná, hogy mint valami különös fogásokat, ellesse a módot, hogyan kelljen vásárolt eszközeit egybe állítani arra, hogy a kisérlet sikerüljön. Nem órás még az, a ki az órát csak felhúzni és legfeljebb üttetni tudja.
Még egyrõl kell most szólanom, a fizikus tanításának segédeszközeirõl. Elõdeinkéhez képest e tekintetben nagyok ma követelményeink. Öreg uraink, a kik még a régi iskolába jártak s tanáraik kezében alig láttak egyebet, mint krétát és spongyát, ha nem is épen rosszalva, talán kétkedve néznek arra a sok apparátusra, a melyeket a jelen kor természettudósai tantermeikbe hordanak. Talán van is néha okuk a rosszalásra, mert megesik, hogy egyikünk vagy másikunk, mikor nagyon sokat akar mutatni, a tömkelegben vajmi keveset láttat. A kisérlet, mint a mathematikai formula, csak akkor való az elõadásba, ha a tudomány állításainak kifejezõje. Láttam én már képletekkel tele írt táblát, mely nekem semmit sem mondott, és láttam a legfényesebb elektromos fényben projekcziót, mely semmit sem világosított fel.
De nem szabad itéletünket kivételes túlzásokra alapítani. Ma, a mikor eszközeink annyira tökéletesbedtek, hogy például földi tömegek kölcsönös vonzását, vagy a fény hullámhosszát két-háromszáz tanuló szeme láttára tudjuk megmérni, kötelességünk okosan felhasználni azokat arra, hogy hallgatóságunkban a dogmatikus tételekbe helyezett vakhit helyett igazi tudományos meggyõzõdést keltsünk.
Jelen korunk kétségbevonhatatlan tudományszeretete megadta az egyetemeknek e gazdag segédeszközöket. A mi közoktatási kormányunk is bõkezûen gondoskodott és gondoskodik azokról. Fizikai intézetünk az elõadásokhoz és a gyakorlatokhoz szükséges segédeszközökkel el van látva, s bár elhelyezése az utcza közelében és föléje emelkedõ magas épületek között erre nem épen kedvezõ, mégis legalább bizonyos irányokban lehetõvé teszi a tudományos kutatást is.
Végig futottam tárgyamon; a mi saját egyetemünk lebegett mindvégig szemeim elõtt s örömmel mutattam rá, hogy nem vagyunk már szegények, hogy van nekünk kit, van mit és mivel tanítsunk A gáncsolástól tartózkodtam; nem való az ünnepi beszéd keretébe; de azért ne tegyen elbizakodottakká, ne tegyen fogyatkozásaink iránt vakokká ez az ünnepi hangulat. Valljuk be, hogy sok jó akarat, sok anyagi és szellemi áldozat daczára még sincs nálunk minden úgy, a mint lennie kellene. Intézeteinkben, a melyek nem kisebbek és nem szegényebbek, mint nyugati szomszédaink hasonló intézetei, nem pezseg még úgy a tudományos élet, mint azokban, és csak kevés hallgatónk válik el egyetemünktõl tudományában annyira megerõsödve, hogy késõbb még önálló haladásra kedve és készültsége legyen.
Mi ennek oka? Én azt hiszem, sok között leginkább az idõnek hiánya. Mi tanárok, kik nemcsak az egyetemi tanításnak, hanem általában a tanügynek és a közmüvelõdésügyének szolgálatában állunk, életünk jó részét vizsgálatokon és üléseken töltjük, másik részét jelentések, vélemények, számadások és leltárak szerkesztésére fordítjuk s csak közbe-közbe szakíthatunk ki egy-egy órát annak a tudományos gondolkozásnak, a melyben folytonosan elmerülve kellene lennünk.
Tanulóinknak sem jobb a sorsuk; tanfolyamuk alatt elhalmozva dologgal, mindig sietniök kell, sietniök, hogy a vizsgálatról el ne maradjanak, illetõleg el ne bukjanak, s ha végre letettek minden vizsgálatot, sietniök kell megint azért, hogy kenyérhez jussanak.
Nagy baj az, a melyet jeleztem, a melyen rögtön, egy intézkedéssel segíteni nem lehet, hiszen arra mindenek elõtt az volna szükséges, hogy minden tekintetben gazdagábbá váljunk; de azért nem szabad elmulasztanunk legalább a kicsinyben való gazdálkodást, mert, a mint a fillérekbõl forintokat, úgy a perczekbõl órákat és napokat gyüjthetünk.
Kövessük legalább tudományos kérdéseinkben azt az elvet, hogy a mire elég egy megbízható embernek szava, azt ne tegyük mindig egész testületek tanácskozásának tárgyává, s a mit egy sorban megírhatunk, azt ne fejtegessük egész íveken.
Egyetemünk újjáalakításának idejében, az akkor még kis városban és kicsinyes viszonyok között bizonyára szabadabban rendelkezhetett ki-ki idejével. Legyünk azon, hogy ezt a szabadságot mai bonyolodottabb viszonyaink között is helyre állítsuk; mert ha majd egyszer egyetemünkön tanárnak és tanulónak megint lesz bõven érkezése, hogy tanítva vagy tanulva tudományával foglalkozzék, akkor fel fog derülni egy második újjáalakulás hajnala!
| BR. EÖTVÖS LORÁND. |
*Az egyetem ujjáalakításának
évfordulója
ünnepén felolvasott rektori beszéd kivonata.
 |
Eötvös home page |