16. A M. Tud. Akadémia összes ülését 1889. junius 24-ikén báró Eötvös Loránd, mint a tudományos akadémia új elnöke, a következõ beszéddel nyitotta meg:

"T. Akadémia ! Elõször foglalom el ez elnöki széket, melyre az akadémia bizalma emelt s melyben a király kegye megerõsített. Mint a katona, mikor elõször fegyverbe lép, mint a ki az állam szolgálatában hivatalt vállal, esküt tesz hivatáskörének törvényeire, úgy én is fogadást teszek most, azt a fogadást, hogy az akadémia ügyét, alapszabályaihoz híven, félszázados multjának szellemében fogom szolgálni.

A czél tisztán áll elõttem. Az akadémia alapszabályaiban azt olvassuk, hogy czélja a tudomány és irodalom magyar nyelven mûvelése és terjesztése, történetének szelleme pedig ezt súgja: törekedjünk arra, hogy nemzetünk magyar, de nemcsak magyar, mûvelt is legyen s mint ilyen megállja helyét a számban nagyobb, hatalomban erõsebb európai nemzetek között. Nagyot haladtunk az utolsó évtizedekben e czélunk felé; bátran mondhatjuk, hogy vagyunk olyan jó magyarok, mint a milyen jó német a német, jó franczia a franczia és jó angol az angol; európai mûveltség tekintetében is magasabban állunk ma, mint ötven éve, de azért ne feledjük, egy pillanatig sem, hogy ez irányban az említett nagy nemzeteket még el nem értük. Azért épen most, mikor nemzeti létünk jobban biztosítva látszik, mint bármikor volt, egész erõnket arra kell fordítanunk, hogy az elõttünk haladókkal egy vonalba jussunk. Ezt téve, jobb hazafiak leszünk, mintha a történetünkben és köznépünk életében megõrzött õsi szokásokat túlmagasztalva, azoknak erõltetett felelevenítése által törekednénk nemzeti létünket biztosítani, mert bizony e szokások között van rossz szokás is elég, nem Európába, és nem a mai korba illõ pedig még több.

A ki nagy útra készül, a ki testi erejét nagy próbának veti alá, még az is, a ki bárminemû sport-téren másokkal versenyre kel, lemond kedves szokásairól, kényelmét, mulatságait czéljának eláldozza. Nem érdemel-e a szellemi küzdés terén elérendõ siker épen ilyen áldozatokat? Nem kell-e így tenni a nemzetnek is, mely a mûveltség mezején még nincsen az elsõk között, de azok közé kivánja magát felküzdeni? Vannak, a kik az eredeti népszokások eltünését siratják s van is abban valami szomorító, ép úgy, mint abban, hogy a gyermek ártatlan játékait nem folytatja férfikorában, de azért a kedves gyermeknek mégis derék férfivá kell válni s mi is csak azt kívánhatjuk, hogy mûvelt nemzet legyünk, nem pedig etnográfiai kuriozitás.

Más nemzetek is csak ezen az úton haladtak. Mennyi eredeti szokásáról mondott le a német, míg Tacitus germánjaiból egy Göthe, egy Kant fejlõdhetett, mily nagy átalakuláson mentek át Caesar gallusai, míg soraikból egy Molière, egy Laplace válhatott ki.

És azért mégis van német, mégis van franczia a világon. S miért? Mert e nemzeteknek van saját irodalmuk és van saját tudományuk, vagy helyesebben, mert a tudomány az õ sajátjuk.

Nem különbözõ tudományokon dolgoznak e nemzetek; egy az épület, melynek építésén mindannyian közremûködnek. De mivel ez az épület annyira terjedelmes, hogy elkészülni soha nem fog és az idõ multával már-már befejezettnek látszó részei is lényeges átalakulásokra szorulnak: van ez egy épületen elég tér mindannyinak tevékenységére. A mit az egyik kezd, a másik folytatja s végül az eredményt magáénak mondhatja mindaz, a ki annak létesítésén közremûködött. Igy a tudományt magáénak mondhatja a német, a franczia, az angol, az olasz stb. és magáénak fogja mondhatni a magyar is, ha Árpád fiaiból mindinkább a tudományok építõmesterei lettek.

Hogy ez így legyen, és pedig minél elõbb így legyen, ez részben akadémiánknak magasztos feladata.

De vajjon mi módon felelhet meg e feladatának? A tudósokat közvetetlenül nem õ neveli, kenyeret nem õ ad nekik; mindez az iskola feladata. Az iskolák s közöttük a tudósok iskolái, az egyetemek felett is az állam rendelkezik, s természetesen arra törekszik, hogy a hazának lehetõleg sok hasznos polgárt neveljen. Ebbõl a szempontból állapítja meg a tanítás körét és módját. Tanszabadság vagy tankényszer? szakiskola vagy egyetem? Ezek a fõkérdések, melyek e tekintetben megoldásra várnak, de megoldva talán sohasem lesznek, mert a dolog veleje nem e kérdésekben, hanem abban rejlik: tudósok tanítanak-e vagy tudatlanok? A francziák fõiskolái elõírt tanrendjeikkel épen olyan jól képzett férfiakat adnak Francziaországnak, mint a tanszabadság elvét követõ német egyetemek Németországnak. Miért? Mert a párizsi école normale, école polytechnique stb. tanárai épen olyan tudós férfiak mint a német egyetemek tanárai. Legyen a magyarok között is sok igazi tudós és jó lesz a tanítás nálunk is, bármiként állapítanák meg a majdan tartandó enquéte-k annak rendszerét. Sokat, nagyon sokat tehet ez irányban az akadémia.

A tudóst azon nemes élvezeten kivül, melyet a tudományos kutatás már magában nyujt, a munkára nem serkenti egyéb, mint azon elismerésnek reménye, melyet magának szaktársai szûk körében kivívhat. Nem nyilvánul az zajos éljenekben, nem hírlapi czikkeken alapuló népszerûségben; nem több az, mint néhány biztató szó, mely õt, a netán lankadót erõssé teszi. Ezen a tudományos munkát jutalmazó elismerésnek kifejezést adni akademiánknak egyik fontos feladata, melyet legvilágosabban a tagválasztások alkalmával teljesít. A választások napján az egész ország figyelme ránk fordul, s méltán, hiszen akkor nemcsak egyesek érdemei felett mondunk ítéletet, hanem egyszersmind kijelöljük azt a magaslatot is, melyet elérni, s ha lehet, fölülmulni, a tudomány és irodalom minden magyar munkásának törekvése legyen. Sokszor megtörtént és még sokszor fog megtörténni, hogy választásunk a közvéleménnyel ellenkezésbe jõ, de ez ne befolyásolja itéletünket, hiszen a legnépszerûbb ember nem mindig a legnagyobb tudós.

Az akadémia, vagy helyesebben az akadémikusok tudományos munkássága az osztályülésekben nyilvánul. Törekedjünk arra, hogy azok szigorúan tudományosak legyenek, s hogy minden ilyen ülés napja a tudomány terén tett valamely haladás emléknapja legyen. Kitüntetés legyen az már magában is, ha valaki közleményét az osztályülés elé terjesztheti.

A tudomány mûvelése mellett akadémiánknak nem kevésbbé fontos feladata arról gondoskodni, hogy az irodalom legkülönbözõbb ágait a magyar talajon is felvirágoztassa. Mondhatjuk, hogy akadémiánk a magyar nemzet elsõ kiadója; mint ilyen nem kél versenyre a magánkiadókkal, majdnem kivétel nélkül csak rossz kiadói üzletekbe bocsátkozik s a kiadandó mû megítélésével nem azt kérdezi, kelendõ lesz-e, hanem azt, jó-e és szükséges-e irodalmunkban? Félreismeri azért az akadémia hivatását az, ki kiadói tevékenységét annak jövedelmezõsége után itéli meg. Regényeket, verseket, iskolai könyveket nem vesz fel kiadványai sorába, mivel azok kiadót úgy is találnak, de áldozatokat hoz olyan tudományos munkák kiadására, melyeknek megjelenése, támogatása nélkül nálunk lehetõ nem volna.

A tudománnyal foglalkozó irodalomnak több faja van. Ilyenek: 1. az egyes tudós önálló buvárlatának eredményeit magukban foglaló értekezések és munkák; 2. egyes tudomány-szakoknak tudósok használatára írt kézikönyvei; 3. az iskolai könyvek; 4. a tudományt népszerûsítõ munkák. A szoros értelemben vett iskolai könyveken kivül, nálunk a többi majdnem kizárólag csak anyagi támogatással létesülhet.

Az akademia e tekintetben már eddig is megtette, a mit tehetett. A tudományos értekezések tekintélyes gyûjteménye fekszik már elõttünk, a mûvelt közönség kezébe már nem egy tudományos jellege daczára is kedves olvasmányul szolgáló könyvet adtunk; leghátrább állunk a tudományos kézikönyvek dolgában. A tudományszakok legnagyobb részében elemi tankönyveknél magasabb foku magyar könyvvel nem igen rendelkezünk és érezhetõ baj az, hogy középiskolai tanáraink nagyrésze ugyanabból a könyvbõl tanul, a melyet tanít. Ezen hiány pótlása, nézetem szerint, a jelen pillanatban akadémiánknak egyik fontos és elodázhatatlan teendõje. Különösen fontos és pedig épen azon szakokban, melyek magyar hazánkra vonatkoznak, kell hogy Magyarország földrajzának, a magyar történetnek, a magyar nyelvtannak mai ismereteink magaslatán álló kézikönyvei legyenek. A mikor akadémiánk negyven évvel ezelõtt magyar nyelvtanát kiadta, nem teljesítette végleg ez irányban elvállalt kötelességét. Az olyan rohamos haladásban s fejlõdésben levõ nemzetnek, mint mi vagyunk, nyelve és nyelvtudománya is rohamosan fejlõdik és ezért nem negyven, de tíz évnek sem szabadna elmulni a nélkül, hogy az akadémia, mint a nyelvnek hivatott õre, annak rendszerére és szabályaira vonatkozó megállapodásait a mûvelt közönségnek, sõt az egész nemzetnek is hozzáférhetõkké ne tegye.

Sokat mondhatnék még az akadémia feladatáról, sokat, de nem újat; azt a keveset is, a mit elmondottam csak az akadémia alapszabályaiból és hagyományaiból olvastam ki. Az akadémia nem olyan intézet, melyet reformkisérleteknek volna szabad alávetni; czéljának, irányelveinek nem évtizedeken, de évszázadokon keresztül változatlanoknak kell maradniok. Nem olyan mint a hajó, mely ismeretlen tengeren kalandos felfedezõ útra indul: inkább olyan, mint a világitó torony, mely a tévedezõ hajósnak a biztos kikötõ helyét mutatja. A magyar tudományos akadémia a tudomány világtengerén a magyar kikötõt jelzi; a torony õre vigyázzon, hogy fénye mindig egy helyen, de mindig ragyogóan világítson, hogy megláthassa azt jó és rossz idõben minden, de különösen a magyar hajós.

Ma, az elektromosság korszakában, mi sem használhatjuk elõdeink pislogó mécsesét; legyen a mi fényünk is messze tündöklõ elektromos fény!"

Eötvös home page